A reggelem ismét szokásosan indult. Nehezen ugyan, de felkeltem a mellettem szuszogó Oli mellől, és ruháim összeválogatására indultam. A szekrényemből egy szürke pólót és egy farmernadrágot kotortam elő, amiket felvettem. Halkan, hogy még véletlen se zökkentsem ki a Szöszit az álmaiból, becsuktam a fiókomat. A konyhában a szendvicseket gyártottam, szerelmem puha ajkait éreztem a nyakamnál. Össze-vissza álló haja az arcomat simogatta.
- Jó reggelt! Mi készül itt? - köszöntött édesen, majd szemét tágra nyitva bámulta a tálcán sorakozó zsemlék halmazát.
- Szervusz Életem! Kérlek szépen, egy hadseregnek elegendő reggeli. – fordultam felé, s tekintetem találkozott az Övével.
- Olyan gyönyörű vagy! – villogtatta ki vámpír fogacskáit, és egy forró, gyengéd csókot nyomott az ajkamra. Akaratlanul is, de ujjaim kócos, szőke hajába találtak, és bele is túrtak abba. Nyelve táncot járt az enyémmel. Újra beleszerettem, a „pillangók” a hasamban csak sűrűsödnek. Minden porcikám beleremegett, úgy érzem, nem állok biztosan a lábamon. Nem, mert nem ezen a földön vagyok ilyenkor. Minden bajom, bánatom elfelejtem, csak Ő és én. Ebből a felbecsülhetetlen érzésből a levegőhiány zökkentett ki. Olivér bement felöltözni, és gondolom a haját rendbe rakni, de szerintem így a legaranyosabb, míg én a zsemlék felezésével, vajazásával és minden egyéb mással voltam elfoglalva. 8 szendvics készült, amit leültünk magunkba tömni. Oli falta az ételt a tányérról. Mikor nem csak az Ő, de az én tányérom is az üresek sorát gyarapította felálltam, és ezeket a mosogatógépbe raktam. Olivéréknek ma lesz egy koncertjük, amire azt beszéltük, elkísérem őket.
- Akkor ez a koncert 2-kor lesz, ugye? – huppantam le mellé a kanapén.
- Igen, Szombathelyen, szóval elég messze. 5 óra múlva már ott kell lennünk, és az út 3 órás, na meg persze a fiúkat fel kell szedni. – magyarázta nekem az infókat.
- De a srácok nem ide jönnek? – értetlenkedtem.
- Nem, a próbateremben megtaláljuk őket, de ez már lényegtelen. – mondta, majd már mindent értettem. – Ha gondolod, elmehetünk hozzájuk most is, és akkor egyet még próbálunk.
- Rendben, benne vagyok, ez jó ötlet. De várjál, így hogy nézek már ki? – néztem végig magamon fintorogva, mire Olivér egy csókot lehelt az ajkamra, hisz pontosan jól tudja, ilyenkor minden rosszat elfelejtek és csak az Övé vagyok.
- Gyönyörűen!
- De mit fognak szólni majd a rajongó lányok?
- Szeretni fognak, örülni fognak neked, és ők is szépnek fognak látni, mint mindenki. – látott el bíztató szavakkal, amik kifejezetten jól estek.
Olivér szemszöge:
Egyet nem értek, miért nem hiszi el, hogy szép? Miért nincs önbizalma? Hát
persze… Az a nyomorék tehet róla, de hagyjuk is Ádámot. – bosszankodtam
magamban.
- De akkor indulhatunk?
- Igen. – mondta, mire felálltunk, és az előszobába lépdeltünk, ahol felvettük a cipőt. Kisétáltunk a kocsihoz, és be is ültünk abba. A motort beindítottam és az épület elé vezettem. 10 perc múlva már az ajtón kopogtattam.
- Gyertek, csak ne törjétek már be azt a szegény ajtót! – üvöltött ki (ha jól hallom) Ya Ou. Benyitottam, és 3 elkényelmesedett, lusta fiúval találtam szembe magam. Benny szúnyókált, Ya Ou a telefonján pötyögött valamit, Sziki pedig Alfréddal játszadozott.
- Hát nem próbálnunk kellene? – tártam szét a karomat kérdően Szikinek. – Egyátalán ilyenkor Benny miért alszik, Ya Ounak mi annyira fontos, neked meg mit kell azt a szegény macskát gyurmáznod?
- Tudunk mindent, majd a kocsiban ismétlünk. Benculi hadd aludjon, egész este Zsófinál volt. Ya Ou Fannival veszekszik valami hülyeségen, azt hiszem, azon, hogy nem maradt neki süti. Én pedig Alfrédot tanítom nép táncolni. – állította cicusát két lábra, és rángatni kezdte.
- Hát jó… - vontam unottan vállat.
- Nem igaz már! – bosszankodott a kínai barátom. – A cukrászda sincs nyitva, nem hiszem el, hogy nincs süti! – dobta le mobilját az ülőbútorra és fel-alá járkálni kezdett idegesen.
- Úgy látszik, tényleg édesség hiánya van. – húztam jobbra a számat.
- Nekem, ha veled vagyok, sosincs. – simított végig az arcomon a mellettem álló Lili.
- Nyugodj le Feri! – szólítottam idegesítően, kicsit szívni akarom a vérét. Mintha szavaimat meg se hallotta volna, folytatta a „szaladgálást” a szobában. Bence álmát megzavarta a kínai barátom csörgése, csattogása, idegesen fordult felé:
- Miért kell neked itt futkosnod, Ferenc?
- Ne idegeljetek már jobban ti is! Ya Ou vagyok! Betűzzem? Y – A –O –U! Ya Ou! – oktatott ki minket.
- Jó, akkor most Ferenc úr lenyugszik, és belekezdünk a próbába! – parancsoltam. Ya Ou-t már nem érdekelte hogyan szólítottam, leült Peti mellé, akinek kezei közül kicsúszott szerencsétlen cicusa. Mikor az eddig ideges, már nyugodt barátomnak lejjebb ment a pumpa felállt és gitárjáért nyúlt. Próbánkat elkezdtük, amit Lili figyelemmel kísért. Gyakorolgatásunk közben megszólalt a telefonom ébresztője, mivel beállítottam, hogy véletlen se késsünk. Azonnal az ajtó irányába fordultunk és ki is siettünk azon, mivel csúszásban vagyunk. Kulcsra zártam, majd a folyosó fehér falai közt lábunkat lóbálva lassan a kinti friss levegőt érezhettük. Beültünk a nagy autóba, Ya Ou a kormánnyal közvetlen szemben, mellette Sziki, hátul pedig Benny, én meg Lili jobb oldalán foglaltam helyet.
- Izgulok. – tette izzadt tenyerét a combomra út közben szerelmem. Arcáról aggodalom és önbizalomhiány tükröződött vissza.
- Mondom, hogy mindenki szeretni fog, hidd már el Életem!
- De eddig mindenki a külsőm alapján ítélt meg Téged kivéve. – sütötte le szemét.
- Az emberek bolondok, mind, még mi is. Ne törődj velük, csak azokkal, akiket szeretsz és viszontszeretnek! – mosolyogtam rá, és próbáltam lelket önteni bele. Az út további része unalmas volt, mint egy pohár tej. Megkönnyebbülés volt 3 óra után végre a lábamon állni, később már a színpadon. Bence „bekonferált” minket, majd megszólalt a TroubleMaker-ből az első dallam. Lili, mint egy rajongó lány, ugrált a többiek között, úgy látom, próbált diszkrét maradni. Tényleg, nagyon szerény és nincs önbizalma. Igen, jól mondtam csak próbált diszkrét maradni, miután 11 dalt elénekeltünk jött a közös fotózkodás, ahol vagy engem, vagy Lilit szólták le. Nekem csak annyi fáj, hogy miért rossz másnak, ha mi ketten, együtt boldogok vagyunk? A rosszindulatú Wayerek mellett voltak jó fej, kedves és aranyosak is, akikkel váltottunk egy-két szót, majd a hazautat jártuk. Felmentünk hozzám, de igen unatkoztunk.
- Nem jössz el ma kajálni? Csak Te meg én. – nyomtam a kanapén mellettem heverő Lili arcára egy puszit.
- De, igen, ez tök jó ötlet, de mi van még nyitva 8-kor?
- Nincs még olyan este Szívem, bőven tudunk enni egyet valahol. – mosolyogtam rá.
- Akkor most mehetünk? Amúgy is unatkozok, már bocsi. – kuncogott.
- Igen, induljunk. – mondtam, majd felálltam és a cipőm, felvettem. – Hölgyem! – tessékeltem ki Lilit a nagyurat játszva. Hívtam egy liftet, ami le is szállított minket a földszintig. Kiérve a sötét égbolt alá, Lili megfogta kezem, és el sem engedte. Csend volt, csak a cipőnk kopogását lehetett hallani, és egymás lélegzését. A gyorsétterem elé érve, ami most a KFC volt, ajtót nyitottam és a pulthoz lépve leadtam a rendelést, amit gyorsan meg is kaptunk. Leültünk a sarokban lévő asztalhoz. Ablakok vettek minket körül, amiken keresztül csak sötétséget láttunk.
- Mi a baj? Annyira rossz érzés, hogy nem tudsz felszabadulni más társaságában. – simítottam végig hideg vállán a csendet megtörve.
- Nem akarok róla beszélni, vagyis előtted nem.
- Mi az, hogy előttem nem? Titkolsz előlem valamit? – támadtam rá.
- Mit titkolnék előled, ha Te vagy az, akiben, legjobban megbízok? – nézett rám kérdőn, de még nyugodtan.
- De akkor miért nem akarsz róla előttem beszélni? Bízz bennem!
- Ádámról van szó… - mondta egész halkan.
- De attól, hogy utálom azt a férget, attól még meghallgatlak.
- De látod? Miért kell féregnek nevezni? Ártott neked bármit is? – emelte fel a hangját, és keresztbe fonta karjait.
- Igen! Sokat is, bántott téged! Mit nem értesz meg azon, hogy fontos vagy?
- Azt, hogy eddig sosem voltam senkinek sem fontos. És nekem azzal Te ne gyere, hogy engem bántott. Az, hogy velem mi az istenséget csinál, az, az én dolgom! – oktatott ki idegesen.
- De Te még mindig nem fogod fel, mit mondok.
- Igen, mert az őrületbe kergetsz a hülyeségeiddel, mert folyamatosan féltékenykedsz, mert mindentől meg akarsz védeni. De nem vagyok csecsemő, van saját életem, ne szólj bele! – ejtett ki a száján egy szíven ütő mondatot, nagyon fájt, de legbelül tudtam, hogy igaza van.
- Most is őt véded, de miért? Nem értem, még mindig mi a fontos benne neked?
- Semmi, de ne kezdd újra! – terelte a témát, de sikertelenül.
- Menj Ádámkához, és légy az övé, úgyis bennem keresed minden porcikáját! – féltékenykedtem.
- Mi az, hogy menjek hozzá? Szerinted őt szeretem? Olivér álljon meg a menet, nem hiszem, hogy ezt itt és most kellene megbeszélnünk, hiszen senki sem kíváncsi arra, hogy Te mekkora egy féltékenykedős disznó vagy! – állt fel az asztaltól, táskáját vállára kapta és ment volna el. Karját visszahúztam, de lelökte kezeimet teljes erejéből.
- Ne menj már, még meg sem etted! – próbáltam valami hihető indokot keresni ittlétének.
- Hagyj már békén, nem érdekelsz! Miért kell mindig féltékenykedned? Nem értelek! – ment tovább. Felálltam egy kis idő után és utána szaladtam, karját megfogtam és szemébe néztem, belátom, a féltékenységi rohamaimmal mindent elrontok.
- Menjél már vissza, nem vagyok kíváncsi rád! – mondta érzelemmentesen, majd próbált szabadulni, de nem hagytam. Megcsókoltam, de nem viszonozta… csak kis idő után. Hajamba beletúrt és vadul jártak táncot nyelveink. A levegőhiány és a bizalmatlanság kettéválasztotta ajkainkat.
- Bocsáss meg! – néztem magam elé szégyenkezve.
- De Oli, kiakasztasz. Mikor már minden rendben van, jössz a ’szarságaiddal’ és megint mindent felborítasz, mert Te nem tudod elviselni, hogy ő létezik. Tudod, ő létezni is fog.
- Hát… - gondoltam itt valami nem szépre, de a dolgokat igaz, nem így kell lerendezni.
- Ne emelj rá kezet! Inkább menjünk haza és beszéljük meg! – vont vállat és elindult lefelé a lépcsőn, amiben én követtem. Lassacskán az ajtóm előtt álltunk, amit kinyitottam. Letettük a cuccainkat, majd elindultam a konyhába, hisz éhes maradtam, és gondolom Lili is, mivel nem evett veszett sokat. A szendvicseket gyártva nem fértem el a pulton, mivel a durcás barátnőm rajta ült. Észrevette, hogy zavar, szóvá is tette.
- Zavarlak? – mondta makacsul és szemtelenül.
- Kicsit.
- Akkor maradok. – terült még jobban el. Csak arra megy ki a játék, hogy felidegesítsen.
- Nem kellene valamit megbeszélnünk? – jegeltem a pultos témát.
- Azt, hogy egy féltékeny disznó vagy? Hogyan mégis? – meredt rám.
- Hát, először is, Te akartál erről társalogni.
- Jó, igazad van. – látta be a nagy Patocska igazságot.
- Nekem mindig igazam van.
- Ezt nagyon elhitted, az Ádámos dolgoknál kicsit sincs igazad. – mondta önzően.
- Mondom, hogy szögezzük le és kész! Mit kell neked ennyire kiakadnod?
- Mert ez a témád folyamatosan, mert Te abban leled örömöd, ha Ádámot bánthatod! – pattant le a pultról és kezdtünk már-már hangos vitába.
- Nem téma, csak rühellem.
- De, ha utálod, akkor kérlek szépen, ne beszélj már róla! Nekem fáj, amit csinálsz. – kiabálta, majd szemei megteltek könnyekkel.
Lili szemszöge:
Elegem van abból, hogy Olivér esze
mindig Ádámon jár, félek, hogy valamit csinál vele, és Őt is féltem. Ádámnak
van ereje, nem is kicsi. Sírni, zokogni tudnék az idegtől, nem akarok Vele
veszekedni, ilyenkor olyan üres vagyok. Bementem Oli szobájába, ahol eddig
aludtam és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem bírtam magamban tartani
őket, remegek az idegességtől. Jót tett nekem a kis idő alvás, szunyókáltam 1
órát, és nyugodtan keltem fel. Az ágy sarkán feküdtem szótlanul, meghallottam,
hogy nyikorog az ajtó, megláttam Őt, és ezt nem akartam most. Elegem van
belőle.
- Figyelj, tudom, mennyire rossz volt neked vele, ezért inkább nem beszélek róla, remélem, megbocsájtasz. – lökött ki a torkán ennyit, majd becsukta az ajtót és odalépdelt hozzám.
- De tudod Te is, mennyire rossz, azzal is tisztában vagy, hogy Téged szeretlek. – mondtam duzzogva.
- Tudom…
- Akkor meg? Mi az akadálya annak, hogy felfogd ép ésszel?
- Ha szerelmes vagyok, nem fog az eszem normálisan. – ült mögém, fejem pedig a törökülésben lévő lábára tettem.
- És most szerelmes vagy? – néztem rá kételkedve.
- Ez kérdés volt? Tudod, hogy sosem szerettem ennyire senkit, mint Téged. – hajolt le hozzám és megcsókolt. Annyira érezhető a csókjából, hogy tényleg szeret, és csak ezért féltékeny. Bár még mindig fogalmam sincs róla, miért utálja Ádámot. – Csak tudod, féltelek, miatta kerültél kórházba, miatta sírtál, ő borította fel az életed.
- Ne, ne kezdd! Elég volt belőle, ne légy féltékeny, mert elveszíted a bizalmamat. És ki a bizalom?
- Te. – forgatta a szemeit.
- Szóval, ha nem akarsz elveszíteni, akkor ne aggódj! – egyszerűsítettem le Olivér szerelmes agyának a szintjére.
- Fáj a nyakam, ha így fogod. – szedte le mancsaimat a letörésre készülő nyakáról.
- Inkább vigyél be a fürdőbe és fürdess meg! – makacskodtam a szeméből ítélve szerinte édesen. Nem szólt már semmit, csak felállt és karjai közt bevitt a kért „helyszínre”, ahol teljesítette a kérésemet (meg még mást is). Megint élvezem az estét, bár vele mindent élvezek. Vizes testemet letette az ágyára, felöltöztem és bebújtam a szerelmem mellé. Karom átfontam a derekán és álomra hajtottuk a fejünket (már amennyire nyugton tudunk maradni egymás társaságában).
- De akkor indulhatunk?
- Igen. – mondta, mire felálltunk, és az előszobába lépdeltünk, ahol felvettük a cipőt. Kisétáltunk a kocsihoz, és be is ültünk abba. A motort beindítottam és az épület elé vezettem. 10 perc múlva már az ajtón kopogtattam.
- Gyertek, csak ne törjétek már be azt a szegény ajtót! – üvöltött ki (ha jól hallom) Ya Ou. Benyitottam, és 3 elkényelmesedett, lusta fiúval találtam szembe magam. Benny szúnyókált, Ya Ou a telefonján pötyögött valamit, Sziki pedig Alfréddal játszadozott.
- Hát nem próbálnunk kellene? – tártam szét a karomat kérdően Szikinek. – Egyátalán ilyenkor Benny miért alszik, Ya Ounak mi annyira fontos, neked meg mit kell azt a szegény macskát gyurmáznod?
- Tudunk mindent, majd a kocsiban ismétlünk. Benculi hadd aludjon, egész este Zsófinál volt. Ya Ou Fannival veszekszik valami hülyeségen, azt hiszem, azon, hogy nem maradt neki süti. Én pedig Alfrédot tanítom nép táncolni. – állította cicusát két lábra, és rángatni kezdte.
- Hát jó… - vontam unottan vállat.
- Nem igaz már! – bosszankodott a kínai barátom. – A cukrászda sincs nyitva, nem hiszem el, hogy nincs süti! – dobta le mobilját az ülőbútorra és fel-alá járkálni kezdett idegesen.
- Úgy látszik, tényleg édesség hiánya van. – húztam jobbra a számat.
- Nekem, ha veled vagyok, sosincs. – simított végig az arcomon a mellettem álló Lili.
- Nyugodj le Feri! – szólítottam idegesítően, kicsit szívni akarom a vérét. Mintha szavaimat meg se hallotta volna, folytatta a „szaladgálást” a szobában. Bence álmát megzavarta a kínai barátom csörgése, csattogása, idegesen fordult felé:
- Miért kell neked itt futkosnod, Ferenc?
- Ne idegeljetek már jobban ti is! Ya Ou vagyok! Betűzzem? Y – A –O –U! Ya Ou! – oktatott ki minket.
- Jó, akkor most Ferenc úr lenyugszik, és belekezdünk a próbába! – parancsoltam. Ya Ou-t már nem érdekelte hogyan szólítottam, leült Peti mellé, akinek kezei közül kicsúszott szerencsétlen cicusa. Mikor az eddig ideges, már nyugodt barátomnak lejjebb ment a pumpa felállt és gitárjáért nyúlt. Próbánkat elkezdtük, amit Lili figyelemmel kísért. Gyakorolgatásunk közben megszólalt a telefonom ébresztője, mivel beállítottam, hogy véletlen se késsünk. Azonnal az ajtó irányába fordultunk és ki is siettünk azon, mivel csúszásban vagyunk. Kulcsra zártam, majd a folyosó fehér falai közt lábunkat lóbálva lassan a kinti friss levegőt érezhettük. Beültünk a nagy autóba, Ya Ou a kormánnyal közvetlen szemben, mellette Sziki, hátul pedig Benny, én meg Lili jobb oldalán foglaltam helyet.
- Izgulok. – tette izzadt tenyerét a combomra út közben szerelmem. Arcáról aggodalom és önbizalomhiány tükröződött vissza.
- Mondom, hogy mindenki szeretni fog, hidd már el Életem!
- De eddig mindenki a külsőm alapján ítélt meg Téged kivéve. – sütötte le szemét.
- Az emberek bolondok, mind, még mi is. Ne törődj velük, csak azokkal, akiket szeretsz és viszontszeretnek! – mosolyogtam rá, és próbáltam lelket önteni bele. Az út további része unalmas volt, mint egy pohár tej. Megkönnyebbülés volt 3 óra után végre a lábamon állni, később már a színpadon. Bence „bekonferált” minket, majd megszólalt a TroubleMaker-ből az első dallam. Lili, mint egy rajongó lány, ugrált a többiek között, úgy látom, próbált diszkrét maradni. Tényleg, nagyon szerény és nincs önbizalma. Igen, jól mondtam csak próbált diszkrét maradni, miután 11 dalt elénekeltünk jött a közös fotózkodás, ahol vagy engem, vagy Lilit szólták le. Nekem csak annyi fáj, hogy miért rossz másnak, ha mi ketten, együtt boldogok vagyunk? A rosszindulatú Wayerek mellett voltak jó fej, kedves és aranyosak is, akikkel váltottunk egy-két szót, majd a hazautat jártuk. Felmentünk hozzám, de igen unatkoztunk.
- Nem jössz el ma kajálni? Csak Te meg én. – nyomtam a kanapén mellettem heverő Lili arcára egy puszit.
- De, igen, ez tök jó ötlet, de mi van még nyitva 8-kor?
- Nincs még olyan este Szívem, bőven tudunk enni egyet valahol. – mosolyogtam rá.
- Akkor most mehetünk? Amúgy is unatkozok, már bocsi. – kuncogott.
- Igen, induljunk. – mondtam, majd felálltam és a cipőm, felvettem. – Hölgyem! – tessékeltem ki Lilit a nagyurat játszva. Hívtam egy liftet, ami le is szállított minket a földszintig. Kiérve a sötét égbolt alá, Lili megfogta kezem, és el sem engedte. Csend volt, csak a cipőnk kopogását lehetett hallani, és egymás lélegzését. A gyorsétterem elé érve, ami most a KFC volt, ajtót nyitottam és a pulthoz lépve leadtam a rendelést, amit gyorsan meg is kaptunk. Leültünk a sarokban lévő asztalhoz. Ablakok vettek minket körül, amiken keresztül csak sötétséget láttunk.
- Mi a baj? Annyira rossz érzés, hogy nem tudsz felszabadulni más társaságában. – simítottam végig hideg vállán a csendet megtörve.
- Nem akarok róla beszélni, vagyis előtted nem.
- Mi az, hogy előttem nem? Titkolsz előlem valamit? – támadtam rá.
- Mit titkolnék előled, ha Te vagy az, akiben, legjobban megbízok? – nézett rám kérdőn, de még nyugodtan.
- De akkor miért nem akarsz róla előttem beszélni? Bízz bennem!
- Ádámról van szó… - mondta egész halkan.
- De attól, hogy utálom azt a férget, attól még meghallgatlak.
- De látod? Miért kell féregnek nevezni? Ártott neked bármit is? – emelte fel a hangját, és keresztbe fonta karjait.
- Igen! Sokat is, bántott téged! Mit nem értesz meg azon, hogy fontos vagy?
- Azt, hogy eddig sosem voltam senkinek sem fontos. És nekem azzal Te ne gyere, hogy engem bántott. Az, hogy velem mi az istenséget csinál, az, az én dolgom! – oktatott ki idegesen.
- De Te még mindig nem fogod fel, mit mondok.
- Igen, mert az őrületbe kergetsz a hülyeségeiddel, mert folyamatosan féltékenykedsz, mert mindentől meg akarsz védeni. De nem vagyok csecsemő, van saját életem, ne szólj bele! – ejtett ki a száján egy szíven ütő mondatot, nagyon fájt, de legbelül tudtam, hogy igaza van.
- Most is őt véded, de miért? Nem értem, még mindig mi a fontos benne neked?
- Semmi, de ne kezdd újra! – terelte a témát, de sikertelenül.
- Menj Ádámkához, és légy az övé, úgyis bennem keresed minden porcikáját! – féltékenykedtem.
- Mi az, hogy menjek hozzá? Szerinted őt szeretem? Olivér álljon meg a menet, nem hiszem, hogy ezt itt és most kellene megbeszélnünk, hiszen senki sem kíváncsi arra, hogy Te mekkora egy féltékenykedős disznó vagy! – állt fel az asztaltól, táskáját vállára kapta és ment volna el. Karját visszahúztam, de lelökte kezeimet teljes erejéből.
- Ne menj már, még meg sem etted! – próbáltam valami hihető indokot keresni ittlétének.
- Hagyj már békén, nem érdekelsz! Miért kell mindig féltékenykedned? Nem értelek! – ment tovább. Felálltam egy kis idő után és utána szaladtam, karját megfogtam és szemébe néztem, belátom, a féltékenységi rohamaimmal mindent elrontok.
- Menjél már vissza, nem vagyok kíváncsi rád! – mondta érzelemmentesen, majd próbált szabadulni, de nem hagytam. Megcsókoltam, de nem viszonozta… csak kis idő után. Hajamba beletúrt és vadul jártak táncot nyelveink. A levegőhiány és a bizalmatlanság kettéválasztotta ajkainkat.
- Bocsáss meg! – néztem magam elé szégyenkezve.
- De Oli, kiakasztasz. Mikor már minden rendben van, jössz a ’szarságaiddal’ és megint mindent felborítasz, mert Te nem tudod elviselni, hogy ő létezik. Tudod, ő létezni is fog.
- Hát… - gondoltam itt valami nem szépre, de a dolgokat igaz, nem így kell lerendezni.
- Ne emelj rá kezet! Inkább menjünk haza és beszéljük meg! – vont vállat és elindult lefelé a lépcsőn, amiben én követtem. Lassacskán az ajtóm előtt álltunk, amit kinyitottam. Letettük a cuccainkat, majd elindultam a konyhába, hisz éhes maradtam, és gondolom Lili is, mivel nem evett veszett sokat. A szendvicseket gyártva nem fértem el a pulton, mivel a durcás barátnőm rajta ült. Észrevette, hogy zavar, szóvá is tette.
- Zavarlak? – mondta makacsul és szemtelenül.
- Kicsit.
- Akkor maradok. – terült még jobban el. Csak arra megy ki a játék, hogy felidegesítsen.
- Nem kellene valamit megbeszélnünk? – jegeltem a pultos témát.
- Azt, hogy egy féltékeny disznó vagy? Hogyan mégis? – meredt rám.
- Hát, először is, Te akartál erről társalogni.
- Jó, igazad van. – látta be a nagy Patocska igazságot.
- Nekem mindig igazam van.
- Ezt nagyon elhitted, az Ádámos dolgoknál kicsit sincs igazad. – mondta önzően.
- Mondom, hogy szögezzük le és kész! Mit kell neked ennyire kiakadnod?
- Mert ez a témád folyamatosan, mert Te abban leled örömöd, ha Ádámot bánthatod! – pattant le a pultról és kezdtünk már-már hangos vitába.
- Nem téma, csak rühellem.
- De, ha utálod, akkor kérlek szépen, ne beszélj már róla! Nekem fáj, amit csinálsz. – kiabálta, majd szemei megteltek könnyekkel.
Lili szemszöge:
- Figyelj, tudom, mennyire rossz volt neked vele, ezért inkább nem beszélek róla, remélem, megbocsájtasz. – lökött ki a torkán ennyit, majd becsukta az ajtót és odalépdelt hozzám.
- De tudod Te is, mennyire rossz, azzal is tisztában vagy, hogy Téged szeretlek. – mondtam duzzogva.
- Tudom…
- Akkor meg? Mi az akadálya annak, hogy felfogd ép ésszel?
- Ha szerelmes vagyok, nem fog az eszem normálisan. – ült mögém, fejem pedig a törökülésben lévő lábára tettem.
- És most szerelmes vagy? – néztem rá kételkedve.
- Ez kérdés volt? Tudod, hogy sosem szerettem ennyire senkit, mint Téged. – hajolt le hozzám és megcsókolt. Annyira érezhető a csókjából, hogy tényleg szeret, és csak ezért féltékeny. Bár még mindig fogalmam sincs róla, miért utálja Ádámot. – Csak tudod, féltelek, miatta kerültél kórházba, miatta sírtál, ő borította fel az életed.
- Ne, ne kezdd! Elég volt belőle, ne légy féltékeny, mert elveszíted a bizalmamat. És ki a bizalom?
- Te. – forgatta a szemeit.
- Szóval, ha nem akarsz elveszíteni, akkor ne aggódj! – egyszerűsítettem le Olivér szerelmes agyának a szintjére.
- Fáj a nyakam, ha így fogod. – szedte le mancsaimat a letörésre készülő nyakáról.
- Inkább vigyél be a fürdőbe és fürdess meg! – makacskodtam a szeméből ítélve szerinte édesen. Nem szólt már semmit, csak felállt és karjai közt bevitt a kért „helyszínre”, ahol teljesítette a kérésemet (meg még mást is). Megint élvezem az estét, bár vele mindent élvezek. Vizes testemet letette az ágyára, felöltöztem és bebújtam a szerelmem mellé. Karom átfontam a derekán és álomra hajtottuk a fejünket (már amennyire nyugton tudunk maradni egymás társaságában).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése