12. rész - Jó ötlet volt?

Sziasztok! Itt a 12. rész, ami kicsit érdekesebb, és boldogabb, mint az előzőek. Bízunk benne, hogy tetszeni fog. Éppen ezért fejtsétek ki a véleményeteket akár pipákban, akár kommentben. Köszönjük nektek a szeretet, az érdeklődést. Na, nem pofázok tovább. Jó olvasást Nyunyik! <3 Lili & Ildi & Rebi ♥

Ma reggel totálisan ki vagyok készülve. Ági már megint nincs itthon, ráadásul álmos vagyok. Felültem az ágyamon, térdem felhúztam és szememet dörzsölgetve nyújtózkodtam egyet. A telefonomért nyúltam, amin egy nem fogadott hívás volt. Megnéztem kinek hiányzom, és vissza is hívtam az illetőt. Sok kicsengés után végül az ő hangját hallottam a másik oldalon.
- Szia Kicsim, csak azért zavartalak, hogy sok sikert kívánunk neked és nagyon szeretünk.
- Anyu, olyan aranyosak vagytok, köszönöm, jó lesz nekem itt, végre új élet. – mondtam anyának, míg felálltam a fekvőhelyemről.
- Na, nem is zavarunk puszi. – bontotta meg a vonalat.
Megigazítottam az ágyamat, leguggoltam a földre és kerestem ruhát. Felvettem egy rövid farmernadrágot, egy bordó has pólóval párosítva. Utam a fürdőszobába vezetett, ahol megcsináltam, a hajam, illetve a napi sminkem. Miután végeztem kimentem a konyhába, és a hűtőt nyitogattam. Nem találtam most, sem ínyemre valót, mint mindig. Bementem a nappaliba és lehuppantam a kanapéra. Hirtelen hallom, hogy a mobilom csipog. Ági üzenete: „Szia, elmentem anyáékhoz, ha baj van, nyugodtan gyere át! Nem zavarlak puszi. Ui.: Lehet ma sem itthon töltöm az éjszakát.”
Ágival sajnos már a kapcsolatunk nem olyan, mint volt. Amióta szerelmes, azóta teljesen más énjét látom magam előtt.
Mint mindig, most is unatkozok. Egyszerűen magányos, és elveszett lettem. Annyira rossz, átlépnek rajtam az emberek és még csak észre sem vesznek. Nem tudom, ennek mi lehet az oka, de kíváncsi vagyok rá. Sűrű gondolatmenetemet a hányinger szakította félbe, és a hasfájás. A wc-re indultam, és ott megint kidobtam a taccsot. Nem értem, mi bajom lehet. Egy nutellás szendvics ennyire felkavarna?

Felálltam a földről és visszaültem a kanapéra. Gondolataim megint a Szőkeségről szóltak. Milyen jó volt rég… Megvoltunk, és szerettük egymást, akkor ez most miért van így?
Estig szinte ugyanazt csináltam, mint reggel. Miért telnek ilyen lassan a nappalok? És egyátalán, miért ilyen unalmasak?
Elmentem lezuhanyozni, onnan pedig a szobámba indultam. A telefonom az éjjeli szekrényen hevert, s az most meg is rezzent. Már megint kinek hiányzom? Olivérnek. Egy üzenet jött tőle, ez a szívemig hatolt.

 Most már tényleg nem tudom, mitévő legyek. Egyszer hiányzik, egyszer el akarom felejteni, csak az a kár, hogy nem megy. Leültem az ágyam szélére és megállíthatatlan zokogásba kezdtem. Könnyeimtől levegőt alig kaptam. Megkönnyebbülés volt, amikor elálltak ezek. Vettem egy mély levegőt és felálltam. Felvettem a pizsamámat, és befeküdtem az ágyamba. Hosszú forgolódás után végre engem is elnyomott az álom.

Olivér, Olivér, Olivér, Olivér és mindenhol Olivér. Az álmaim vele vannak tele, a gondolataim, a telefonom híváslistája, na meg gondolom a húgom szobája. Felkeltem az ágyamból kómás fejjel, és kerestem ruhát. Olyan a hangulatom, amilyen az öltözékem, felvettem egy pamutnadrágot és egy egyszerű pólót. Elmentem a fürdőbe, megfésülködtem és már indultam is ki onnan. Ma nem fog érdekelni semmi, ma csak aludni fogok.

Olivér szemszöge:

Bánom már a szavaimat, és azt is, hogy elengedtem Őt. Ha Ő az életem, akkor miért hagyom elveszni? Tegnap este írtam neki egy SMS-t, amivel az érzéseim kiöntése volt a cél. Tudom, hogy Lili mennyire érzékeny, ezért nem megsiratni akartam, de gondolom sikerült. Tegnapelőtt nagyon fájt, amit mondott. Csak barátok… De nekem ennél több kell. Nem bírok rá úgy tekinteni, mint egy barátra, hisz Ő már ennél volt több is. Egy mondatával teljesen meg tud bántani, de nem tudom, miért.
Most épp próbán vagyunk a srácokkal és… nem igazán haladunk.
- Nem tudsz figyelni haver! Mindent elrontasz, meg kell komolyodnod! – meredt rám Ya Ou.
- Hagyjatok békén, ezzel nem segítetek az amúgy is rossz helyzetemen! – nyomtam az orruk alá, majd felálltam a székről és kifelé vettem az irányt. A folyosó végében leültem, és néztem ki a fejemből. Egy alakot láttam felém jönni, aki Sziki volt.
- Figyelj Tesó, ügyes vagy, meg tudod csinálni! Bízunk benned, na, gyere, folytassuk a próbát! – nyújtotta a kezét a barátom, és felsegített a földről, majd bevezetett a próbaterembe. Ott lehuppantam a kanapéra és komor arccal néztem ki az ablakon.
- Az utcát kint is tudod nézni, nem nagyon szeretnénk a savanyú fejedet bámulni. – fintorgott Ya Ou, akiből már kissé elegem van.
- Nem kell, hogy ide nézzetek, ilyen egyszerű a helyzet skacok. – vontam vállat.
- Passzív lettél, csak ezzel az a baj, hogy a koncerteken te fogsz hibázni, nem mi. – ült le mellém Benny.
- De egy csapat vagyunk, ha egy hibázik, akkor nem azt fogják mondani, hogy Patocska Olivér elrontotta, hanem a ByTheWay alulteljesített. – mondta Sziki a teljesen jogos megállapítását.
- Melyik nap nincs koncertünk? – emeltem fel a fejem.
- Ma, holnap és azután. – nézte a telefonján az időpontokat Ya Ou.
- Miért, mi lesz? – kíváncsiskodott Bence.
- Semmi, csak kérdeztem. – rejtettem az igazságot. Gondoltam Lilinek „meglepetést” szerzek, és elmegyek hozzá. Ágival még megbeszélem és kiutazok külföldre. Addig fogok küzdeni, amíg enyém nem lesz újra. Akár ki is költözök, csak, hogy vele lehessek.
- Na, folytassuk a próbát, sosem leszünk kész. – állt fel a kanapéról Benny, és ebben én is követtem őt. Úgy gondoltam, már nem kéretem magam, beállok és teljesítem a feladatom. A próbánk után Ya Ou félre hívott beszélni. Sziki is, illetve Benny is kiment a teremből, így csak ketten maradtunk.
- Na, mondd el, mi az, ami fájdítja szívedet? – ütögette meg a vállam.
- Elment. – mondtam lehajtott fejjel és már-már könnyes szemekkel.
- Ki? Lili? – kérdezte együtt érzően.
- Ő. Itt hagyott, ráadásul szakított. – néztem fel a barátomra.
- Jártatok? – tette fel kérdését. – Tesó, te sírsz.
- De nagy megállapítás. – gúnyolódtam. – Nem mondtuk sose, hogy járunk, de igen közel voltunk egymáshoz. Emlékszem, amikor még nem bírt nélkülem aludni, amikor én voltam a vigasza, amikor megcsókolt. Ez mind elmúlt… - potyogtattam könnyeimet férfihez nem méltóan.
- Fel a fejjel! Jön majd más lány. Miatta ne búsulj! – vígasztalt meg Ya Ou.
-  Tudom. Más igen, de Ő nem. Nekem Ő kell. Ha muszáj, meghalok érte. – sóhajtottam.
- Ne mondj ilyet, még el fogod hinni.
- Nem elhiszem, tudom. De Ya Ou, én szerelmes vagyok, nem érted? Nem adnád az életed Fanniért?
- De, de én Fannit nem két hete ismerem, hanem évek óta. – forgatta a szemeit. – Egyébként meg egy jó kiállású fickó vagy, szóval nem tudom, mit nem szeret rajtad.
- Az lehet, hogy szeret rajtam egy-két „dolgot”, de az rajtam van, és nem belül.
-  Jó, igaz, te sem a külsejébe vagy szerelmes, hanem a belsejébe. – mosolygott rám. – Uhh, ez kicsit furán hangzik.
- Nem kicsit. – kuncogtam. – Belsejébe, ezt is csak te érted…
- Szerintem várnak lent a fiúk, szóval megyek, te nem tudom, mit csinálsz. Nagyfiú vagy találd fel magad! – kacsintott rám Ya Ou, és egy puszit adott az arcomra.
- Fujj! – dörzsöltem az arcom.
- Szeretlek! – gúnyolódott.
- Kösz. – válaszoltam unottan, és ledőltem a kedvenc bútoromra, a kanapéra. Olyan hülyeség gondolkozni, miért nem mennek a dolgok simán? Megint az ablakból bámultam kifelé a szabadba. Elővettem a telefonom, a névjegyzékeim között megtaláltam Ágit és hívást indítottam felé.
- Szia, hogyhogy keresel? Hogy vagy? – kérdezte meglepetten.
- Na, szia. Az, az igazság, hogy meg kellene beszélnem veled valamit.
- Mondd, ki vele?
- Be szeretném bizonyítani Lilinek, hogy mennyire szeretem Őt, és ehhez a te segítséged, helyesbítve az engedélyed kellene. – kezdtem bele mondandómba. – Amikor Lili egyedül otthon van, akár most, meglátogathatnám? Rettenetesen hiányzik.
- Nem tudom, jó ötlet lenne-e. Most teljesen össze van törve. Nem eszik, nem mozog, nem csinál semmit, csak a wc-re járkál egész nap rókázni.
- Lebetegedett? – kérdeztem a nyilvánvalót.
- Látod… visszatérve a látogatáshoz, igen meglátogathatod. Indulj el most, és 6-ig ideérsz tuti.
- Köszönöm, de akkor erről egy szót se neki!
- Természetesen.
- Rendben, akkor indulok, szia. – bontottam meg a vonalat.
SMS-ben még megbeszéltük a házszámot, illetve a részleteket. Felálltam a kanapéról és kiviharzottam a próbateremből, majd az egész épületből. Út közben felhívtam Szikit, hogy mi a helyzet.
Mikor felértem a lakásomba, se szó, se beszéd, pakolászni kezdtem. 10 percembe sem tellett a ruháim összeszedése. Elindultam a reptér felé, és vártam, hogy jöjjön az én gépem. Hamarosan már teljes életnagyságban állt előttem. Felszálltam rá, és alig vártam, hogy célba érjek. Nem tudom, hogy fog majd reagálni rám, de talán nem is ezért megyek. Az idő lassan telt, de ezt már megszokhattam, hisz, ha Ő nincs velem, a percek óráknak tűnnek. A repülőm leszállt, ennek roppant örülök. Elsétáltam ahhoz a bizonyos házhoz, úton beszéltem Ágival, hogy itt vagyok. A lakás elé érve görcsbe rándult a gyomrom. Az ajtó résnyire volt nyitva, azzal az indokkal, hogy Ági szellőztet. A rést nagyobbra nyitottam és bementem azon.

Lili szemszöge: 

Megszomjaztam, ezért úgy gondoltam kimegyek a konyhába egy kis vízért. Öntöttem egy pohárba és ezt behoztam a nappaliba. Ittam egy kortyot és letettem a kávézó asztalra a poharat. Éreztem, hogy egy kar fonódik körbe a derekamon. Lenéztem, tényleg ott volt. A kézben egy vörös rózsa volt. Hátra sem kellett néznem, ki a kar tulajdonosa, ebből már megállapítottam, hogy Olivér az. De miért jött volna ki külföldre? Mikor hátranéztem hasam görcsberándult, a szívem erősen verni kezdett, a pupilláim tágultak. Átkaroltam Olivért, és hallgattam a szíve dobogásának ritmusát.
- Mondtam, bármire képes vagyok érted. – súgta fülembe rekedt, macsós hangján.
- Olivér, mi kötöttünk egy egyezséget, csak barátok. – néztem két szép szemébe, amitől majd elolvadtam.
- Tudom, de én nem bírok rád barátként nézni, mert szeretlek! – mondta, majd megcsókolt. Csókjában azt éreztem, mint régen. Ugyanolyan szenvedélyes és forró volt. Gondolataim viszont máshol jártak. Mondjuk a hálószobában. Miket lehetne ott csinálni, és milyen jó lenne. Annyira kívánom Őt.
- Akarlak! – nyögtem bele a csókba, mire Ő csak az ölébe kapott. Lábaimat a derekára tette, karom átfontam a nyakán, és csókolt megállás nélkül.
- Hát még én Téged! – puszilt bele a nyakamba, majd bevitt a szobámba és letett az ágyra. Pólóm felhajtotta és puszilgatni kezdte a hasamat. Néha fel-felhúztam egy csókcsatára, majd visszaengedtem.

 Ezt a kis játékot addig folytattuk ameddig egyetlenegy ruhadarab sem takart bennünket. Az ezek utáni jeleneteket mindenki a saját fantáziája szerint építse fel! Mikor mindketten a csúcson voltunk, Olivér befeküdt mellém és magához ölelt.
- Olivér, ez nem volt rossz ötlet? – kérdeztem Tőle, mert kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy olyasvalakivel fekszek le, akit nem szeretek.
- Nem tudom, de az időt nem tudod visszafordítani. Ne bánj egyetlenegy percet sem, mert élvezted! – nyomott egy puszit a fejemre.
- Igazad van. – bújtam hozzá közelebb.
Felkeltünk, felöltöztünk és kimentem a konyhába. Öntöttem Olinak üdítőt, közben hátulról átkarolt.
- Engedj el, abban maradtunk, hogy barátok! – löktem le kezeit a derekamról.

- Ha veled vagyok, nem tudok uralkodni önmagamon.
- Bevallom, én sem. Nem jó ez így. – ültem fel a konyhapultra. A Szöszi keze mellettem támasztotta a pultot.
- Nekem sem, rossz nélküled. Nem bírok rád barátként nézni.
- Én sem. Valamiért többet érzek, mint barátság… - folytattam volna mondandómat, de Olivér megakadályozott ebben. Ajakit összetapasztotta az enyémmel. Nyelve bejutásért könyörgött, amit meg is kapott. -… de kevesebbet, mint szerelmet.
- Akkor? Barátság extrákkal? – nevetett fel.
- Eltaláltad, körülbelül. – húztam jobbra a számat. – Akkor maradhatunk ebben?
- Igen, de attól még szeretlek! – folytatta az előbbi csókcsatánkat.
- Nem akarsz itt „aludni”? – haraptam be a szám szélét kacérkodva.
- Szívesen. – mondta, majd ismét egy hosszas puszilkodásba kevert. Gondolataim máshol jártak. Jobb vele, mint nélküle, ha elmegy, mit fogok csinálni? Van a barátság és szerelem között még valami? Nem értem.
Leszálltam a konyhapultról, megnéztem az időt, már nyolc órát mutatott a telefonom. Olivér a karjába vett, és bevitt a fürdőbe. Levetkőztetett, és együtt zuhanyoztunk.
- Megmosnád a hátam? – kérdeztem Tőle, mire Ő nyomott a kezére a kakaóvajas tusfürdőből, és rajtam használta azt. Érintésétől a hideg kirázott, megkapaszkodtam a vállában, hogy biztosan álljak. Számon, egyre hangosabb sóhajok, illetve nyögések szaladtak ki.
- Na, jó vagyok? – kuncogott a Szőkeség perverzen.
- Ahh… Olivér, nagyon. – nyögtem ki nehézkesen.

Úgy döntöttem, most én kényeztetem Őt. Öntöttem egy kevés tusfürdőt a kezemre, és izmos hasát kezdtem „mosni”. Ha jól láttam, kirázta a hideg, és libabőrös lett tevékenységemtől. Fogai közül, neki is hangosabbnál hangosabb nyögések szűrődtek ki. Miután „kiélvezkedtük” magunkat, kijöttünk a zuhanykabinból, és besétáltunk a hálószobámba. Oli felvett egy boxert, én pedig a pizsamámat. Befeküdtem a Szöszi mellé és folytatni kezdtük azt, amit nem rég abbahagytunk. Ezt megint a ti fantáziátokra bízom.

11. rész - Barátok

Sziasztok! Itt is van a 11. rész.  Még a nap végére gondoltam kirakok egy részt. Véleményt írjatok róla! Egyénként köszönjük az +1500 oldalmegjelenítést! Jó olvasást, pusszantás Lili&Ildi&Rebi ♥


- Nem engedlek! – szólt rekedt hanggal Olivér. Kezem megfogta és magához húzott. – Szeretlek.
- Olivér, én nem. – hajtottam fejem a mellkasára. Most már erős zokogásba kezdtem, levegőt alig kaptam. Felemeltem a fejem és a Szöszi arcán az összetörtséget láttam. Szemei megteltek könnyekkel, és elengedte azokat. – Engem vár az új élet, a múltam el kell engednem.
- Figyelj, én sajnálom, amiket mondtam, nem gondoltam komolyan őket. – súgta nekem. Nem tudom komolyan gondolta-e ezeket, de mégis annyira fáj. Döntenem kell.
- Én is sok mindent sajnálok, sok mindent megbántam az életemben, és tudod azt is, hogy ilyen közel kerültem hozzád. – vallottam be az igazad. Fejem lehajtottam és a cipőm orrát néztem.
- Én nem. – nyögte ki, s állam megemelte és megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden, az akarás, a fájdalom, a sietség, és a hazugság, mellette az őszinteség. A levegőhiány minket is szétválaszott. 

- Mennem kell, mindjárt indul a gép. - mondtam neki, mire Ő megfogta a karom és visszahúzott.
- Elmehetsz, de azt tartsd észben, hogy lesz valaki, akinek hiányozni fogsz. Szeretlek. – szűrte ki fogai közül, ezt a számomra elgondolkodtató mondatot. Én már nem szóltam semmit csak hátat fordítottam Olivérnek és felszálltam a gépre. Ági már az egyik ülést foglalta. Leültem mellé és bámultam ki az ablakon. Megláttam Olivért, és a két – könnyektől szikrázó – szemét. Meg akartam állni, visszamenni hozzá és szorosan megölelni, de nem lettem volna rá képes.
- Lili, mi történt az előbb? – kíváncsiskodott a barátnőm.
- Semmi… - adtam a – már tőlem megszokott – választ.
- Neked semmi volt köztetek ezek után az a csók? Neked semmi az, hogy a sminked szét van kenődve a könnyektől? Neked semmi az, hogy nem tudsz boldog lenni? Ne hazudj nekem!
- Semmi. – ismételtem önmagam. Ági már nem szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon, akárcsak én. Egész úton csend volt, egyikünk sem szólalt meg. Az idő csak telt, gyorsan. Ez a 4 óra nekem csak öt percnek tűnt.
- Mindjárt ott vagyunk, néhány perc. – szólt Ági hirtelen a nagy csendben.
Tényleg, hamarosan ott voltunk. Nem a barátnőm szüleihez, hanem a szomszédba költözünk nagy örömömre. Legalább nem leszek a nyakukon. Beléptünk a házba, aminek később minden négyzetcentiét átnéztem. A lakás be volt rendezve, tiszta volt és ápolt. Gyorsan kipakoltunk mindent, majd Ági vacsorát készített (magának). Amíg ő tett-vett a konyhában, addig én leültem a kanapéra, bekapcsoltam a laptopom. A facebookom lecsekkoltam, nem történt semmi fontos. Látom, hogy skype-on hívásom érkezett. Ki más keresne, mint Olivér. Amikor elolvastam a nevét a kijelzőn, biztos voltam abban, hogy ezt a hívást nem szabad fogadnom.  Elkezdtem remegni, az egeret sem biztosan fogtam. Ennek meglett a következménye. Véletlen felvettem. Kénytelen voltam vele beszélni.
- Mit akarsz? – mondtam, szinte kiabálva a mikrofonba.
- Hiányzol. – nézett lefelé.
- Olivér, észben tartottam, nyugodj meg és hagyj békén! – leheltem ki könnyeim között, amik csak áradni kezdtek.
- Nem szeretem, ha sírsz. Sajnálom, hogy megbántottalak, őszintén.
- Akkor miért adsz rá okot, hogy sírjak? Tudod, mennyire fáj? Remélem most te is úgy érzel, mint én.
- Hülye voltam, belátom.
- És ezen kívül mit tudsz mondani? – háborodtam fel.
- Azt, hogy szeretlek!
- Ebben igazad van, ezt én is tudom, de csak mondani. – nyögtem ki, s vettem egy mély levegőt. - Szerintem maradjunk „csak” barátok, nem megy semmi köztünk. Csak szenvedünk.
- Nem erőltethetem a dolgokat, akkor CSAK barátok. Kérlek, ha baj van, szólj!
- Aha, majd pont neked… - forgattam meg a szemeimet. – Én most megyek, elegem van a mai napból, csakúgy, mint belőled, úgyhogy leteszlek, szia. – szakítottam meg a vonalat, meg sem várva azt, hogy Oli elköszönjön. Lecsuktam a laptopom tetejét és zokogni kezdtem. Miért kellett eljutnunk idáig?
Felálltam a kanapéról és kimentem a konyhában sürgő-forgó barátnőmhöz.
- Na, mi a helyzet? – kérdezte jókedvűen.
- Semmi. – válaszoltam megint csak megszokottan.
- Na, idefigyelj! Most lett elegem! Meg kell beszélnetek Olivérrel és le kell rendeznetek a dolgokat, ez így nem mehet tovább. Teljesen össze vagy törve, rád sem lehet ismerni. – fordult felém idegesen Ági.
- Lerendeztük. Most már csak barátok. Eddig csak szenvedtünk, szóval én itt lezártam. Ő a múltam, elfelejthetem Őt. – mondtam magabiztosan, (vagyis annak tűnően).
- Az igen! Ilyen könnyen elengeded szegény srácot? – meredt rám furcsa arccal.
- Döntenem kellett. Megyek, átöltözöm pizsamába és lefekszek aludni.
- Jól van, rád fér. – ölelt magához és nyomott egy puszit a fejem tetejére. Elindultam az új szobámba és kinyitottam a bőröndöm.
- Szekeres Ágnes Nikoletta! – kiabáltam ki a szobaajtón ingerülten. – Most azonnal gyere ide!
- Mondd! – dőlt az ajtófélfának kuncogva a barátnőm.
- Egyetlenegy normális pizsamát nem raktál nekem. Szerinted majd fűzőkben fogok aludni?! – kiabáltam rá.
- Ez van, ha hisztizel. Máskor te rakod össze a ruháidat. – vont vállat, és folytatta tovább az előbbi tevékenységét.
Inkább maradtam abban a ruhában, amiben ma alapból voltam. Letusoltam, fogat mostam és indultam az ágyamba. Olivér még mindig nem hagy nyugodni, de miért?

10. rész - Mennem kell

Sziasztok. Hoztunk nektek egy nem túl hosszú, de végefelé izgalmasabb részt. Reméljük tetszeni fog majd. Komikat, pipákat, feliratkozásokat kérünk! Kellemes, élvezetes olvasást nektek! Puszi Lili & Ildi & Rebi ♥

10. rész

Hogy én miért vártam annyira ezt a napot? Hát korántsem jó. Annyira álmos vagyok, egyszerűen napok óta nem alszom rendesen. Kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam azt. Ma azt hiszem, ilyen nyűgös leszek.
Egy ideig csak vergődtem, illetve forgolódtam a kanapén, míg végre kikászálódtam abból. Fáradt, kómás fejemmel bementem a szobámba és ruha után kutattam. Sűrű keresgélés után, találtam egy fekete pólót, és egy rövidnadrágot. Felvettem azokat, majd bementem a fürdőbe. A tükörbe nézve, kissé megijedtem a látványtól. Sosem láttam magam még ilyennek. Hát igen, a szépség belűről fakad, szóval, ha szomorú vagy, akkor nem vagy szép. Ez nálam is így volt. Oroszlánsörényemet megfésültem és kivasaltam. Most jöttek a nem tudom mi a nevű micsodáim. Így hívom a sminkeimet. Egy jó vastag réteg alapozóval elfedtem nagyjából az egész arcom, majd arra került egy annál vastagabb réteg korrektor. Ezt a tonnányi festéket púderrel fixáltam. Jöhetett a tus, ami most a szememre került. Végre, valami jól sikerül. Spirállal fejeztem be remekművemet. Kimentem a fürdőből és a konyhába indultam. Már egy jó 3 napja nem volt bennem étel, amit most meg is éreztem. Elővettem a nutellát és a kenyeret, ezeket együtt ettem. Körülbelül két falatot ehettem, elkapott a hányinger. Úgy éreztem, ennek a reggelinek az elfogyasztását nem biztos, hogy folytatnom kellene. Leraktam mindent és szaladtam a fürdőbe, ahol kidobtam a taccsot. A hasam rettenetesen fájni kezdett, mozdulni alig bírtam. Na, ebből hogy lesz ma utazás?
Miután tompult a fájdalom, felálltam a földről, és egy gyógyszert vettem be. Leültem a kanapéra, hasamhoz szorítottam egy párnát, (pontosabban azt, amelyiken Olivér aludt). Ránéztem a vánkosra és eszembe jutott Ő. Lehet, már sosem láthatom, Ági jól tette, az utolsó napot azzal tölti, akit szeret. Nekem is ezt kellene, de én nem szeretek senkit. Ebbe belegondolva kirázott a hideg. Nem értem mi történt velem, vagyis velünk. Ő nem keres, én nem vagyok kíváncsi rá. Emlékszem, pár napja még minden rendben volt, és boldog voltam. Voltam…
Mai napom további része unalmasan telt. Hatszor mentem ma wc-re, és rókáztam. Kezdek félni, nem biztos, hogy jó ötlet volt az édes reggelire. Na, de az nem keveri fel a gyomromat ennyire.
Három óra lehetett, amikor Ági hazajött. Megint első mondata hozzám annyi volt: „Mi van veled?”. Annyi, hogy bizonytalan vagyok, csak nem tudom miért. Semmi bajom, teljes vagyok. - jól tudsz hazudni Lilike.

Ági szemszöge:

Lili elmesélte a csodásnak nem mondható napját. Én csak tátott szájjal hallgattam mondandóját. Tudom, nyomasztja őt valami, ő nem ilyen szokott lenni. Életvidám, ismerem őt. Amikor szemébe nézek, engem is elönt a bánat. Belátom, nehéz neki, hisz elszakítom a családjától, és mindenkitől, de ígérem jó lesz ott velem.
5 órakor elkezdtünk pakolászni, vagyis elkezdtem, Lili csak nyavajgott a hasa miatt, meg minden miatt. Semmi nem tetszett neki. A ruháit is én pakoltam össze, és le sem ellenőrizte miket raktam el neki. Hát, nem sok textil került abba a bőröndbe.
- Lili, attól, ha itt nyávogsz nekem, nem lesz jobb, csak engem idegesítesz fel. – mondtam még türelmesen a mellettem hisztiző leányzónak. Mondandómat, mintha nem is hallaná, folytatta tovább a duzzogást. Inkább ráhagyom, úgysem segíthetek lelkén.
Nemsokára kész voltunk, kiléptünk a lakásból. Kíváncsi voltam Lili reakciójára, hátranéztem. Hát, nem erre számítottam. Az egereket itatta lehajtott fejjel. Odaléptem hozzá és magamhoz öleltem.
- Új élet kezdődik, legalább elfelejted a te szörnyű múltad. – motyogtam a fülébe.
- De nem megy, nem bírom elengedni a múltam, mert megtörtént. Ha nem lenne múltam, nem lenne „történelmem”, akkor most nem ez az ember lennék. – súgta nekem könnyei között.
- Ígérek valamit, a jövőd szebb lesz, mint a múltad, de a jelened szebb lesz, mint a jövőd. – fogtam meg a síró barátnőm állát és felemeltem. Felöltött egy műmosolyt, s ezzel adott választ. Erőt vettünk magunkon és kiléptünk az épületből. Lili még visszanézett, én már nem. Boldogan sétáltam ki a reptérre.

Lili szemszöge:

Nem elég, hogy leszakad a kezem, hányingerem van, fáj a hasam, már most hiányzik a lakásom. Nem tudom, hogyan fogok oda beilleszkedni, és elszakadni innen.  Ahogy Ági mellett lépdeltem, egyre rosszabb kedvem lett. Nem fordulhatok már vissza, mindjárt ott vagyunk. Belegondolni, hogy 4 óra múlva már máshol leszek, rettentő. Kiértünk a reptérre, egy padon foglaltunk helyet. Minden porcikám remegett, izgulok és félek nagyon. Jó lesz ott? Mi vár rám? Elfogadnak? Befogadnak? Ki fog hiányozni? Kinek fogok hiányozni? Ezer és több kérdés, amire nincs válasz.
- Nyugi, itt vagyok, haló! – rázta kezét előttem Ági, aki épp egy szendvicset vett ki a táskájából.
- Ági, ez nem ilyen egyszerű. Inkább tedd el a szendvicsed, nem bírom az étel szagát! – meredtem rá.
- Rajtad már nem tudom, ki segíthet. – csóválta fejét.
Ki segíthet? Senki. Van egy kés bennem, ami bennem is marad. Az idő visszafordíthatatlan. Bárcsak máshogy csináltam volna egy-két dolgot.
Megérkezett a mi gépünk. Összeszedtük minden cuccunkat, vettünk egy mély levegőt és felszálltunk a repülőre. Ági ment elől, én mögötte. Leejtettem az egyik táskámat, visszafordultam érte és lehajoltam. Mikor fejem felhajtottam nem hittem a szememnek. Könnyeimet elengedtem. A cseppek folytak végig az arcomon. Nem hiszem el!

9. rész - Magány

Sziasztok. Ma még a nap végére meghoztam nektek a következőt. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap alatt majd hármat megírok. De ez most így jött össze. Kellemes olvasást! Pipálni, komizni, feliratkozni ér! Puszi Lili&Ildi&Rebi♥


Úgy döntöttem, megpróbálom álomra hajtani fejem, ha nem merem megnézni ki az a valaki. Sok ideig próbálkoztam az alvással, de nem jártam sikerrel. Egyszer csak csipogást hallok, ez a mikró volt, szóval visszajött az áram. A lámpa felkapcsolódott, az erős fény zavart, így magamra húztam a takarót. Zörgést hallottam, illetve mintha valaki lépdelne. Lejjebb húztam a paplant, épp az orrom kidugtam. Nem láttam senkit. Felültem a kanapén, s körbenéztem. Még mindig csak magamat találtam. Kicsit megnyugodtam, végre nincs több baj. Felálltam, ruhám, megigazítottam és bementem a hálóba. Megkerestem a pizsamám és magamra vettem. Kicsit megéheztem, de nem bírtam volna enni, ezért azt a döntést hoztam, hogy kimegyek inni. Ahogy beléptem a konyhába, mindent elfelejtettem. Mégiscsak volt itt „valaki”. Ott gubbasztott a sarokban.
- Te meg mit keresel itt? Menj ki a házamból azonnal! – ordítottam Olivérre, aki felállt, és a falnak támaszkodott.
- Meglepetés lett volna, Ágival le van beszélve, úgy hogy nyugi. – mondta lazán, mintha ez egy átjáró ház lenne.
- És ez mire volt jó? Azt hitted majd ugrálva fogok neked röhögcsélni, hogy „jajj, de jó vicc volt”? – gúnyolódtam idegesen. – Takarodjál el!
- Jó, most miért húzod fel magad? Ártottam neked? NEM! – mondta még mindig halál nyugodtan, Őt nem a szívinfarktus fogja elvinni, az egyszer biztos.
- Nem érdekelsz! Menj innen! Nem akarlak látni! – parancsoltam, már igen feszülten és dühösen. Kinyitottam a bejárati ajtót és kilöktem rajta a Szöszit, majd be is csuktam azt. Leültem az ajtó elé, és zokogni kezdtem. Könnyeimet nem bírtam visszatartani, ennek már muszáj volt valahol kijönnie.

 A nagy sírásom végén vettem egy mély levegőt, és felálltam. Kinéztem a kukucskálón, és Olivért találtam meg. A falat támasztotta – mint mindig – közben felfelé nézett, és ha jól láttam magában beszélt. Ujjaival fektetett nyolcasokat rajzolt, és az arcából ítélve gondolkozott. Nem tudnék úgy elaludni, hogy tudom, a közelemben van, ezért kimentem hozzá és elküldtem.
- Olivér, nem elmondtam, hogy menj el? Miért nem értesz a szép szóból? Mondjam máshogy? Húzz el, nem érdekel hová, csak ne lássalak! – mondtam neki ismét a megszokottnál hangosabban.
- Nem kell, hogy rám nézz. – szűrte ki fogai közül, s közben rám sem nézett, még mindig a plafont szemlélte.
- Te olyan egyszerű vagy. – forgattam meg szemeimet. – Unom a fejed egyébként.
- Aha, múltkor meg ott nyöszörögtél nekem, hogy mennyire szeretsz! – nézett most már rám, dühösen.
- Az múltkor volt drága „barátom”, az múltkor volt. – szorult ökölbe a kezem. Éreztem, hogy nagy önuralom kell ahhoz, hogy megválogassam a szavaimat.
- Tegnap… - nyújtott rám lekezelően nyelvet.
- Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha hanyagoljuk egymást. – vontam vállat és elindultam befelé az ajtón, de még hátrafordultam. – Amúgy takarodj!
Ahogy beléptem a lakásba elöntött a méreg. Legszívesebben mindent a földhöz vágtam volna. Bementem a nappaliba, lefeküdtem a kanapéra és megpróbáltam elaludni. Még véletlenül sem a saját ágyamban húztam meg a lóbőrt, hiszen ott volt valami Olival, amire nem szívesen emlékszem vissza.


Reggel ballábbal keltem fel, semmihez nem volt kedvem, kicsit másnaposnak éreztem magam. Bementem a szobámba, felvettem egy hófehér pólót, egy sorttal párosítva. Utam a fürdőbe tartott, ahol meglehetősen sok időt töltöttem. Valahogy ezt a nyúzott arcot el kellene tüntetni. Raktam fel alapozót, korrektort, púdert meg mindenféle nem tudom mi a neve micsodát. Épp a szemhéjtusnál járhattam, kinyitottam azt és az egész a világos pólómra csöpögött. Hát persze, csak én lehetek ilyen ügyes. Vízzel megpróbáltam eltüntetni azt a nagy pacát, de még nagyobb lett. Fogtam egy ollót és elkezdtem szabdalni a felsőmet. Mindenféle lyukat, csíkot vágtam bele. Csoda, hogy maradt textil.

Folytattam ezt a remekül elkezdett smink készítését. Mikor „kész” lett, a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, és elkapott a hányinger. Nem bírok enni, nem kívánok semmit. Felültem a pultra, elővettem a – nálam is okosabb – telefonom és megnéztem az ask-omat, instagram-omat, illetve a facebookom. Mikor az utóbbinál jártam, nagyon szomorú lettem. Miért kell beleszólni más életébe? „Hallod, amíg Olika veled volt megálltál a lábadon, most meg segítség kell? Semmire kellő vagy!” – ezt írta nekem egy roppant „kedves” személy. Egy az, hogy senkinek semmi köze hozzám és Olihoz, kettő nem ismernek, szóval nem tudom, miért mondanak rólam ilyeneket. Persze a végére az a mondat feltétlen kellett, anélkül, már nem tud beoltani. – forogtak az agytekervényeim. Leugrottam a konyhapultról, kimentem az előszobába, felvettem a Converse tornacipőm, és nagy unalmamban kimentem egyet sétálni.
A szél fújta össze-vissza a hajam. Nem tudom most merre tartok, de az a lényeg, most hol vagyok. Éppen a főutca betonját koptatom cipőm talpával, és a zene üvölt a fülembe. Most már nem kell attól félni, hogy esetleg meghallom Olivér hangját, mert letöröltem az összes dalt, amiben Ő van. Ugyanezt tettem a képekkel is, mind a szemetesben tanyázik. Megint kimentem a parkba és ugyanazon a hintán foglaltam helyet, mint tegnap. Ismét szívecskéket vakartam a földbe. Úgy látszik mániává vált. Éreztem, hogy megrezzen a telefonom, hát persze, ki lenne más, mint Olivér. Még véletlenül sem akartam felvenni, hiszen nem vagyok kíváncsi rá. Holnap elszakadok Budapesttől, lehet, sosem jövök már ide vissza és én most vagyok ilyen állapotban? Visszatettem a zsebembe a készüléket, és véstem tovább. Szerintem, ha egy kicsit is tovább folytatom ezt a remek tevékenységet, kilyukad a cipőm orra.  Felálltam a hintáról és beültem a sarki kávézóba. Ott vettem egy kávét, és elfogyasztottam. Közben megint csak jártak az agytekervényeim. Olyan magányosnak érzem magam, nincs senkim. Ágica nem törődik velem, naphosszat a szerelmével van, anya messze van, apa még inkább, barátaim nincsenek, de ha így folytatom, nem is lesznek. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beférkőzni Ági családi fészkébe, csak, mert nem tudom fizetni a rezsit. Ma ezt nagyon át kell gondolnom, hisz holnapután már úton leszek. Nem tudom, mi lenne a helyes. Itt olyan egyedül vagyok, ott meg nem hiszem, hogy be tudnak majd fogadni, mivel csak angolul tudok (középfok). Erre azt hiszem, még alszok egyet. Mikor megittam az italomat, felálltam és kimentem az utcára. Nem tudom, mit csináljak, eddig olyan gyorsan elteltek a napok. Most is csak 9 óra van. Arra a döntésre jutottam, hogy hazamegyek és alszok – nincs más ötletem – a pihe-puha ágyamban, ömm… jut eszembe, a kanapén. Bementem az előszobába, levettem a cipőm, és leültem a nappaliban. Elővettem a laptopom, és a keresőbe a „tattoo” szót ütöttem be. Valamiért úgy érzem, egy tetkó erőt adna nekem. Igaz, ez csak tinta, ami a bőröd alá van szúrva, de nekem mégis sokat jelentene. Bezártam a keresőt és a facebookom nyitottam meg. Megint, sok-sok értesítés, és millió üzenet, amik között megtaláltam Ági küldeményét.
„Szia. Ma sem alszom otthon, ne haragudj. Na, mindegy, érezd jól magad és pihenj! Puszi” – ezt kaptam tőle. Csodás, még egy magányos este. Lecsuktam a laptopom tetejét és csendben ültem. Miért megy ilyen lassan az idő? Másnak is ilyen?
Ezt nagyon érdekes gondolatmenetet megint a telefonom zavarta meg. Meg sem néztem kinek hiányzom, a piros gombra nyomtam. Nem vagyok kíváncsi senkire. Akkor a magányomról én tehetek?
Igen, én küldtem el Olivért, én hibám miatt nincs itthon sosem Ági, és az én hibám az, hogy egyedül vagyok.
És ezek után kapom azt, hogy „neked nincsenek érzéseid”. Akkor ezek mik?
A napom hátralévő része unalmasan és egyhangúan telt. Az estém viszont jól sikeredett. Elfogyott a tusfürdőm, ezért újat kellett bontani és nagy örömömre, kakaóvajas volt. Szóval ettől is boldogabban feküdtem le aludni. A másik, pedig, hogy már csak egy napom van itt Pesten. Mosolyogva aludtam el a szűkös kanapén. Álmaim főszereplője sajnos Olivér volt. Bár, ki más lenne? 

A mai reggelem már jóval boldogabban indult. Felálltam a már-már nyekergő kanapéról, és elmentem valami hordhatót keresni. Ma tényleg csak annyi volt a lényeg, hogy találjak valamit, mivel nem érdekel hogy nézek ki. Mi? Nem érdekel a külsőm? Jó vicc. Egy szöges rövidgatyót találtam, amihez egy csőtopot és egy farmerkabátot vettem. Hajam, megfésültem és felkötöttem. Még mindig sápadt, beteg arcom volt, ezért jött a tegnapi sminkem másolata. A tusom most nem a pólómra került, hanem egyenesen a topom belsejébe. Igen, jó megfogalmazás: „a mai reggelem már jóval boldogabban INDULT.” Ezt megint hogy csináltam? Kicsit dühös lettem, ezért úgy gondoltam, ma nem megyek sehová. Ebből kifolyólag, levettem a ruháimat, és átcseréltem őket. Egy bugyi volt rajtam meg egy póló. Sminkem – amennyire tudtam – lemostam, egyébként fekete lett az egész fejem. Végre kiszenvedtem magam a tükör elől, benéztem a hűtőbe. Még mindig nem találtam olyat, ami ínyemre való. Ma van második napja, hogy nem eszem. Leültem a kanapéra és elkezdtem a telefonomon játszani. Az összes létező játékot kipróbáltam, egyik sem kötött le. Hallom, hogy csöngettek, beengedtem az illetőt és a nyakába ugrottam.
- Végre! Ági, alig vagy itthon. – motyogtam neki.
- A szerelem megbolondít. – nézett rám mosolyogva.
- Ebben nagyon is igazad van. – sütöttem le a szemeimet, amiből egy könny folydogált lefelé.
- Amúgy mi történt veled? Olyan furán nézel ki, kinyúlott póló, lefolyt smink, sápadt arc. – meredt rám a barátnőm, aki éppen a cipőjét vette le a lábáról.
- Semmi, csak hiányzik a bulizás. – adtam egy hihető választ, ami részben igaz is volt.
- Elviszlek én bulizni, nyugi. Olyan dögös ruhát adok majd, hogy ahh! – gondolt bele Ágica a részletekbe.
- Köszi. – mondtam egyszerűen és visszaültem a kanapéra.
- Tényleg, Olivérrel mi van? – kérdezte azt, amitől féltem.
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire ő csak bólogatott. – Összekaptunk, csúnyán. – válaszoltam tömören.
- Óhh, te szegénykém. Ne törődj vele, minden jobb lesz, ígérem. – ölelt magához. Nem sokat segített mondatával, de ha ő így látja a dolgokat.
- Unatkozok, és mindig. Egyszerűen nem találom fel magam.
- Ki kellene békülnöd vele, tuti ez miatt van. Amúgy meg aludj. – adta a rendkívül értékes tippet.
- Nem megy, megbántott nagyon, de ezt a témát hagyjuk. Mennyi az idő? – tereltem a témát.
- 11:13, mindjárt dél. – adott nekem végre komoly választ.
- Akkor én szerintem lemegyek futni, amúgy is régen voltam. – álltam fel a kanapéról.
- Ettél már? – kérdezte tőlem, mire én csak a fejem ráztam, hogy nem. – Okos. Kell a szervezetnek az étel, különben elgyengülsz.
- Elég gyenge vagyok én. – mondtam, míg bementem a szobámba. Nem tudom miért, de szomorú lettem. Itt aludt, mellettem. – néztem az ágyra majdnem könnyes szemekkel. Felöltöztem kényelmes ruhába, ami annyiból állt, hogy felvettem egy csőtopot, rá egy pulcsit és egy rövidnadrág, meg a Nike cipőm. Kimentem a szobából, majd a házból is és lassan az utcán voltam. Először csak kocogtam, majd begyorsítottam, ezt pedig nem lett volna szabad. Az éreztem, el fogok ájulni. Gyorsan kerestem egy padot és leültem rá. Összeszedtem minden energiámat, folytattam a futást, amiből szép lassan sétálás lett. 1-2 óra múlva már fent voltam a lakásban. Elmentem lezuhanyozni, majd onnan be a szobámba. Leültem az ágy sarkába. Szemeim megteltek könnyekkel. Felálltam és a párnát, amin Ő aludt mindig, kezembe fogtam és magamhoz szorítottam. Szegény vánkos majd elázott a könnyeimtől, amik csak potyogtak megállás nélkül. Most érzem azt, hogy nem akarok innen elmenni. Itt akarok maradni a párnáimmal, az ágyammal, és a tusfürdőmmel együtt. Hiányozni fog a hinta alatti homok, amibe folyamatosan a szíveket véstem, hiányozni fog az utca, aminek betonját én koptattam egyenesre, hiányozni fog Budapest. Én idevalósi vagyok, itt élek. Fáj itt hagyni, más szóval új életet kezdeni.
Felálltam, s kimentem a nappaliba Ágihoz. Unatkoztunk mindketten, ezért azt a döntést hoztuk, hogy megnézünk egy filmet, úgy is ritkán lehet ilyenben részünk. A film nagyon hosszú volt, körülbelül 3 órás, de rettentően izgalmas volt.  Mikor vége lett, az óra már 17:47-et mutatott, ami azt jelenti, lassan húzhatjuk a pizsit, mivel holnap korán kelünk. Elmentem zuhanyozni,  és utána a kanapéra siettem. Megint Olival álmodtam. Muszáj?

8. rész - Az a bizonyos könnycsepp

Sziasztok! Először is köszönjük a több, mint 1000 megtekintést.:) Másodszor, pedig nagyon írogatós kedvemben vagyok, ezért ma már ez a második rész amit hozok. Megint újabb kérdés következik a végefele. Ez sem sikeredett nagyon hosszúra, de remélem tetszeni fog, és pipáltok illetve kommentáltok. Jó olvasást! Puszi Lili & Ildi & Rebi♥



- Olivér, meg kell tanulnod nélkülem élni. – néztem a padlót könnyes szemekkel. Láttam a Szőkeség arcán az aggodalmat, a félelmet. Nem tudom jó ötlet lenne-e elmondani. – Az a helyzet, hogy Ági kiköltözött külföldre a szüleihez, és mennem kell vele, mert egyedül nem tudom fizetni az albérletet.
- Muszáj? Nem hiszem el, szükségem van rád! Költözz hozzám! – mondta idegesen Oli, s megfogta a kezem. A könnyeim szaporodni kezdtek, a szívem erősen dobogni kezdett.
- Nem, neked sem tudnám fizetni.
- Nem kell, elég, ha mellettem vagy. – próbált győzködni, szemei neki is lassan könnybe lábadtak.
- Ez nem így megy, már meg van beszélve. – néztem kisírt szemmel.
- És mikor mész? Legalább azt mondd el, ha már nem lehetek veled!
- Három nap múlva. – sütöttem le a szemem. Nem akarok menni, miért nem mondtam, hogy hozzáköltözök? Mindegy, úgy is csak a terhére lennék.
- És mikor jössz haza? – meredt rám Olivér, aki szinte már remegett.
- Nem tudom, lehet soha. – mondtam, s közben a hideg futkosott rajtam. Soha… olyan nagy súlya van ennek a szónak, de lehet, igazat beszél.
- Nem, én nem bírom nélküled! – nézett rám őszinte, szomorú szemekkel. Ha belegondolok, én hogy fogom bírni? Elképzelni sem tudom. Reggel, a karjaiban, délben a kanapén, este az ágyban, és ezt mind-mind nélküle. Hiányozni fog minden porcikája, a szeme, az illata, a mosolya, az egész lénye. Ő. Már belegondolni is rossz, kibírhatatlannak tűnik. Miért szerettem meg ennyire? Miért van mindez? Mert Istennek oka volt rá. Úgy érzem, vele vagyok teljes, vele vagyok önmagam, és vele érzem jól magam. Annyira fáj.
- De igen, bírni fogod, legalább több időt tudsz fordítani a bandára. Erős vagy! – bíztattam, mintha nekem kőszívem lenne.
- Ilyenkor te mit érzel? Teljesen, mintha neked érzéseid sem lennének. – meredt rám dühösen. Karját levette rólam és arrébb lökte magát. Mondata teljesen összetört, lehet, hogy nem kellene mindig az erőset játszani.
- Mi az, hogy én mit érzek?! Mit képzelsz te magadról, Patocska Olivér? – kérdeztem vissza idegesen, és a kelleténél jóval hangosabban, illetve haragosabban. – Nekem nincsenek érzéseim? Akkor ez mi? – mutattam az arcomon végig gördülő könnycseppre. – Takarodj! Kifelé, most!

Olivér már nem szólt semmit, csak felállt az ágyról és becsapta maga után az ajtót.  Egyedül maradtam a hófehér szobában, egy árva lélek nem volt itt, csak én ültem az ágyon könnyek közt, teljesen összetörve. Nekem nincsenek érzéseim? Miért? Egy robot vagyok, vagy mi? Most, ilyenkor nagyon utálom Olit, látni sem akarom. Ezek után költözzek hozzá? Képtelenség.
Hirtelen ajtónyikorgást hallottam és megláttam anyukámat, aki szomorú arccal jött felém. Leült az ágyam végébe és szótlanul ült ott. Ezt a rendkívül kínos csendet én megtörtem.
- Miért jöttél?
- Csak benéztem hozzád… - mondta anya lehajtott fejjel. Tudtam, hogy valami baja van, nem szokott ő ilyen lenni. Ő egy életvidám nő, tele célokkal, és mosollyal. Most az ellenkezőjét láttam benne, teljesen össze volt törve, a könnyei csak hullottak, pontosan, mint nekem.
- Mi a baj? Nem szoktál ilyen csöndes és kedvetlen lenni.
- Tudod Kicsim, én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy bárki megbántson téged. – mondta még mindig orrát lógatva.
- Chh… engem ki bántott meg? – lepleztem az előbbi konfliktust Olivérrel. Anya felnézett, és kétségbeesetten mondta ki:
- Az, aki téged „örökké szeretni fog, és sosem bánt meg.” – gondolt ekkor Olivérre.
- Nem bántottál meg. – tettem úgy, mintha nem tudnám, miről van szó.
- Tudod te, kire gondolok. – rázta meg kicsit fejét, s ült tovább csendesen. Pár perc után felnézett, és témát váltott. – Biztos elmész Ágival?
- Biztos, nálad úgy sem férnék el.
- Megoldhatnánk.
- Mindegy, jó lesz nekem ott, szeretem Ágit, mindig elvagyunk. – mosolyogtam anyára.
- Én már nem szólok bele az életedbe, be kell látnom felnőttél és… - kezdte a csöpögős mondandóját.
- Anya, ne itt, kérlek! – állítottam le. Erre már csak bólintott egyet, felállt az ágyamról, adott egy puszit és magamra hagyott. Gondolataim főszereplője megint csak a Szöszi volt. Haragszom rá, mellette meg hiányzik is. Megint a sírás kerülgetett. Nem bírtam mit kezdeni magammal, így hát álomra hajtottam a fejem, mindenkinek ez lesz a legjobb. Álmaimban Olivér szerepelt. „Kiutaztunk külföldre, minden jól ment addig, amíg nem jött egy SMS-em. Olivér szakított. Teljesen összetörtem.” – idézem tömören az álmomat, amit remélek, hogy nem következik be. Sokszor az álmokban sajnos előre lehet látni a jövőt, ezt most nem akarom. Egyik pillanatban elegem van belőle, most meg újra hiányzik. Hihetetlen. Nem rég ébredtem fel, s az első ember, akit megláttam ismét anya volt.
- Olivér hol van? – kérdeztem rekedt, fáradt hanggal.
- Hagyd Őt, sehol. – mondta lekezelően. Kicsit aggódom érte, Ő itt volt és szorított értem, tőlem pedig ezt kapja. De belegondolva nem szabadna rosszul éreznem magam, hisz’ Ő bántott meg. Gondolatmenetemet az orvos szakította félbe, aki segített felkelni az ágyból, majd megvizsgált.
 - Rendben van, akkor ma, jobban mondva most indulhat haza. Mindenképpen valaki figyeljen Önre! – mondta az orvos, közben én összepakoltam. Mikor mindenem meg volt, anyuval és a húgommal kiléptünk az ajtón. Az utcán lehajtott fejjel sétáltam a többiek mellett. Nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Vajon hol van? Mit csinál? Mit érez? De miért érdekel ez engem? Ismét jött ezer kérdés, ami választ már nem kapott. Csendes volt az utca, pont, mint én. Ildiék hazakísértek. Megint nem lepődtem meg a látványon. Üres volt a ház, és sötét. Azt hiszem, ma ilyen napom van, áramszünet. A telefonommal világítottam az előszobában, ahol levettem a cipőm. Nem akartam egyedül a sötét lakásban maradni, ezért inkább az utcán leszek sötétben és egyedül. Mihelyt kiléptem az utcára elöntött a nyugalom. Azt éreztem kizártam a külvilágot, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, a zenét bekapcsoltam és csak az énekes meg én voltunk. Ez a dolog addig ment, ameddig meg nem hallottam Oli hangját. Rögtön könnybe lábadtak a szemeim. Kiszedtem a fülhallgatót a fülemből és inkább eltettem a telefonomat. A zene még ártalmas is lehet. Most már halálos csendben járkáltam az utcákban fel-alá. Csoda volt, hogy nem tévedtem el. Kimentem a parkba, ott leültem egy hintára. Közben a lábammal szíveket rajzoltam a homokba. Utána ezeket kitöröltem és újra belevéstem. Ez így ment egy ideig. Úgy éreztem nem vagyok biztonságban. Hirtelen lekapcsolódott minden lámpa és vaksötét volt. Egy hangot hallottam, mintha valami megmozdult volna. Olyasmi hangja volt, mint amikor egy fa vagy bokor koronáját megrázzák. Egy pillanatra megijedtem, de az csak a szél volt. Szerintem ideje lenne haza menni. Otthon biztonságosabb. Felálltam a már-már meleg hintáról és hazasiettem. Még mindig nem volt áram, így a telefonomat használtam világítás céljából. Levettem a cipőm, és a nappaliba mentem. Ledőltem a kanapéra és a vaksötétben feküdtem. Nemsokára csipogott a telefonom. Ági üzent:
„Szia Nyunyi! ^.^ Sajnálom, hogy nem lehettem ott veled a műtéten, de dolgom volt. Remélem minden rendben van. Ma sem alszom otthonL Csókoltatlak.♥”
Mikor bekapcsoltam a készülékem, a fény visszaverődött és mintha egy alakot láttam volna. Gyorsan lekapcsoltam a telefonom és nem mozdultam, a levegővételemet is tartalékra tettem. Nagyon félek. Vajon ki lehet az?

7. rész - Nélküled

Sziasztok! Meghoztuk a 7. részt. Ebben a részben választ kaptok az eredményre, illetve a fejezet végén egy újabb kérdés is bekövetkezik. Remélem tetszeni fog nektek ez a nem éppen hosszú rész. Pipáljatok, komizzatok, bármit, hagyjatok nyomot magatok után. Na, nem húzom a szót, kellemes olvasást! Puszi Lili & Ildi & Rebi ♥

- Sajnálom, - nézte a földet. Nagyon ideges lettem, izgulok, vajon mi lesz vele? – de a műtét kicsit tovább fog tartani. Ne izguljanak, minden rendben van, csak ez egy hosszabb folyamat a vártnál.
Amikor ezt elmondta az orvos akkora kő esett le a szívemről, és annyira megkönnyebbültem. Kicsit nyugodtabb lettem, már nem remegtem annyira, hisz minden rendben van. Mielőtt beleélném magam a dolgokba, azért eszembe jut, hogy még akár hibázhatnak is és bármi lehet. Meg mindig ott ültem, de már nem olyan hangtalanul.
- Lea, - pöcköltem meg Leila vállát, mire ő rám nézett és felém fordult. – ez azt jelenti, Lili rendben van?
- Ezek szerint. Olivér, kérlek szépen, ne izgulj, minden rendben lesz. Emlékszel mit mondtál neki, nemde? – juttatta eszembe a szavaimat.
- Igen, köszönöm. – mosolyogtam.
- Egyébként mióta ismered a lányom? – tért át más témára.
- Egy hete körülbelül. Tudom, ez furán hangzik, de nagyon hamar megszerettem. – mondtam kissé zavartan.
- Nem is kicsit, lesznek bajok, előre látom… - csóválta meg fejét egy kuncogás kíséretében.
- Voltak, nyugodj meg. – nevettem fel.
- Miféle bajok voltak ezek? – vonta fel szemöldökét. Látszott a tekintetéből, hogy most nem jóra gondol. Ismerem ezt az arckifejezést.
- Rosszra gondolsz, ejnye. – dobtam egy félmosolyt. – Igazából, azt hiszem kétszer vesztünk össze, de persze hamar kibékültünk, - váltottam komolyabbra. – de nem is akárhogy.
- Nana! Vigyázz a lányomra, te!
- Ígérem. Nagyon szeretem Őt.
- És hogy volt ez az egész? Most mi van köztetek? – kíváncsiskodott.
- A koncert után odamentem hozzá és beszédbe bonyolódtunk, elhívtam randira. Másnap újra találkoztunk, harmadnap moziztunk és együtt aludtunk…
- Mi?! Együtt aludni?! – vonta fel szemöldökét, mondandómat félbeszakítva.
- Nyugi, az még odébb van, majd ráér. – hazudtam arról az estéről.
- Na azért! – kacsintott.
- Folytatom… negyednap összevesztünk, de nem bírta nélkülem, befeküdt mellém. Ötödnap megint összekaptunk, de szavak nélkül kibékültünk.
- Hát ez olyan édes! – játszotta az eszét. – De te szerelmes vagy?
- Riport? Okés. – nevettem fel. – Igen, azt hiszem, és Ő is.
- Riport, igen. – kuncogott. – És akkor most együtt vagytok?
- Jajj, te már a lényegre térsz…– mosolyogtam. – Nem tudom igazából, azt tudom, hogy nélküle meghalnék.
- S ha a műtét félresikerül, akkor el is búcsúzhatunk tőled?
- Lehet úgy venni, lelkileg halott lennék, de ilyenről még ne beszéljünk. – tereltem a szót. Pár perc múlva felcsillant a szemem, megláttam Őt. Épp a másik terembe tolták át. Én rögtön felé vettem az irányt, az ágya fölé hajoltam és sápadt arcán kezem végig simítottam, mire csak rám mosolygott. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, kezem megfogta, s két kezével szorította azt.

- Olivér, köszönöm, nem hazudtál, tényleg minden rendben van. És azt is köszönöm, hogy itt voltál velem. – nyögte ki, majd nehézkesen felemelte a kezét, fejem lehúzta és megcsókolt. Csókunknak sós íze volt a könnyektől, amiket már én is csak nehezen tudtam visszatartani a szememben. Kicsit hátrébb léptem, és átadtam a helyet Ildinek és Leinek.
- Anya! Köszönöm, hogy itt vagytok velem, sokat jelent nekem ez. – ölelte át a lányokat. – Ildi, Ádámot otthagytad?
- Még szép, igazad volt, egy kétszínű hárpia. Köszönöm Lili. – ölelte meg Ildi Lilit.
- Én csak jót akarok neked, örülök, hogy végre vége, mindennek. Most akkor minden rendben? – tette fel mosolyogva, könnyek között a kérdést az én Szépségem.
- Igen, nincs gond. – válaszolt Lei, aki hátrébblépett mellém, és a fülembe súgott valamit. – Most hagyjuk őket, hadd beszéljék meg a dolgaikat.
- Rendben, igazad van. – dobtam egy mosolyt, majd megfogta karom és kihúzott az ajtón kívülre.

Lili szemszöge:

Ezért féltem annyira, ezért volt az a sok felhajtás? Semmit sem éreztem műtét közben, olyan gyorsan eltelt. Olivér a hisztim ellenére is itt volt, velem. Még, ha nem is volt közvetlenül mellettem, nagyon sokat jelentett ez. Most nem tudom, merre van anya és a Szöszi, de azt tudom, hogy itt van velem a húgom és vigyáz rám. Nem értem, egyik nap egymást falják, másnap meg sírva jön hozzám Ildi. Hát igen, Ádám ilyen kétszínű, én megmondtam. Nem tudom, mit csinált Ildivel, vagy hogy bánt vele, de egy biztos, Ádám pórul fog járni.
- Mit csinált veled? Miért jöttél ki sírva? Oli előtt nem akartam, rühelli Ádámot. – folytattam a beszélgetésünket.
- Mit csinált? Mondjuk azt, hogy bementem a nappaliba és mit látok? Falják egymást az osztálytársammal. – mondta felháborodottan, mire én csak megsimogattam kézfejét, ezzel azt sugallva, nyugodjon meg.
- Mondtam neked, velem is ugyanezt csinálta, de már nem érdekel, nekem itt van Olivér. – mosolyogtam rá.
- Jó neked, - gúnyolódott. – de én ezt nem értem, miért téged választott? És miért ilyen egyszerűen?
- Figyelj, a legjobb dolgok váratlanul jönnek, mint ez is.

- De annyiból engem is választhatott volna! - háborgott tovább.

- Ne legyél szomorú, majd eljön a te időd is.

- De mikor?

- Ne siettesd a dolgokat, minden jön a maga idejében.

- Akkor kénytelen leszek várni. - sütötte le szemét a húgom, miközben felállt az ágyamról. nyomott egy puszit az arcomra és kifelé vette az irányt. Az ajtóban leváltotta őt Olivér, és az ágyam mellé lépdelt, aminek a széléhez is dőlt.
- Jobban vagy? – simította hideg kezét végig a homlokomon.
- Melletted nem is lehetnék jobban. – mosolyogtam rá.
- Mikor engednek ki? Olyan jó lenne már téged a karjaim közt tudni. – mondta, s közben feljebb ült. Szinte már az ágyamon volt.

- Ha nem lesz semmi bajom, akkor még ma. – tettem tenyerem a Szösziére, s megsimogattam azt. – Ömm… ma este. – helyesbítettem.
- De én hogy bírom ki estig? Nélküled. – forgatta a szemeit.
- Ha ez a műtét félresikerült volna, nem csak egy napig kellett volna kibírnod. – gondoltam a legrosszabbra. Nem kellett volna mondanom, láttam, hogy Olivérnél nemsokára eltörik a mécses.
- Nem, akkor feladnám. – mondta a Szöszi, akinek a szemei megteltek könnyekkel. Megfogta a kezem, s összekulcsolta ujjainkat. Közelebb húzott magához, szorosan ölelt, fejem ráhajtottam mellkasára, s egy puszit adott a homlokomra. – Szeretlek.
- Te komolyan ennyire szeretsz? – néztem a mellettem ülő szőkeségre kissé furcsán.
- Az életem adnám érted. – húzott még közelebb magához. Olivér mondata nagyon szíven ütött, vajon komolyan is gondolja?

6. rész -Minden rendben lesz, ez biztos?

Sziasztok. Igen, meghoztuk a következőt. Remélem tetszeni fog majd nektek. Komizzatok, véleményezzetek. Szóval, kellemes olvasást Drágák! Lili & Ildi & Rebi ☺♥



Lili szemszöge:

Nem volt könnyű felkelni, féltem a mai naptól. Nem tudom mi lesz velem, rettenetesen feszült vagyok. Felültem az ágyban, térdem felhúztam, fejem pedig ráhajtottam. Nem mozdultam meg, csak remegtem. Oldalra néztem és láttam, Oli még alszik. Megsimogattam a hasát és felálltam. Kerestem egy felsőt, ami egy fehér pulcsi volt, nadrágnak meg egy egyszerű csőfarmert vettem fel.Felöltöztem és mentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, nem kívántam meg semmit. Nem bírok enni. Becsuktam a hűtőajtót, kimentem a nappaliba és elkényelmesedtem a kanapén. Elővettem a telefonom és írtam egy SMS-t Ildinek.

 Ma jön velem a kórházba, aminek örülök, hiszen mégis csak a testvérem. Nem sokára anyunak üzentem, majd megöli a kíváncsiság, azt hiszem meg is ölheti.

 Felálltam a kanapéról és megint belenéztem a hűtőbe. Kinyitottam és éreztem, hogy valaki megfogja a derekam, hátrafordultam és megcsókoltam a Szőkeségemet.
- Jó reggelt Szívem! Hát te? Mi ez a korán kelés? – kíváncsiskodott.
- Nem bírok aludni, már másodszorra nézek bele a hűtőbe és semmi. – panaszkodtam neki, mire Ő ölébe kapott, becsukta a hűtőt és felültetett a konyhapultra, majd szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrtam hajába és magamhoz szorítottam meleg testét. Csókja forró és hosszú volt, nyelveink táncot jártak. Egyre jobban szeretem Őt és egyre jobban kívánom. Nem bírok magammal. A fájdalmaimat elfelejtem, ha vele vagyok, fizikailag és lelkileg is egyaránt.

- Szeretlek! – motyogta bele a csókba.
- Akarlak! – „válaszoltam” halkan. Ő csókolt tovább, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Szinte már egybe forrtunk, csak csókolt megállás nélkül. Beleszerettem, most már tudom.
- Olivér, én szerelmes vagyok… - néztem fel rá.
- Abba szőke idiótába, aki bármit megtenne érted? – mosolygott rám.
- Igen, belé. – folytattam a csókot, amit Ő viszonzott.
- Én is szerelmes vagyok… - nézett két szép szemével az enyémbe.
- Nincs itthon marlenka, úgy hogy az elmélet megbukott Szívem. – kuncogtam.
- Most miért rontod el ez a csodás pillanatot, Te? – vágta be a kamu durcát, mire én megcsókoltam. Csókunk sokáig tartott, csak faltuk egymást.
- Még mindig elrontottam? – nyögtem ki.
- Javítottál a helyzeten de, nem tudom. Nem elég. – huncutkodott.
- Nana! Nem szabad! – toltam le Oli kezét a fenekemről. – Majd este Kicsim!
- Rendben, ezt megjegyeztem. – folytatta a durcázást. Karom átfontam a nyakán és csókoltam tovább, mit Ő viszonzott.
- Mivel engesztelhetlek ki? – nyomtam egy puszit az arcára.
- Khm… khm… na, jó nem huncutkodok, egy tálca marlenkával talán kiengesztelhetsz. – húzott egy félmosolyt.
- Ismerlek. Anyuval megbeszélem. Tényleg! Nem is szóltam, hogy ma anyu jön.
- Elvettem az eszed, Cica? – harapta be szája szélét.
- El bizony. Még mennyire! – kezdtem bele egy csókcsatába, amit Ő nem hagyott annyiban. Teljesen magához húzott, testem rásimult az övére. Éreztem a szívverését, a ritmusát. Éreztem a levegővételét, „hallottam” ahogyan a vér folydogál az ereiben. A csókok átka a levegőhiány, ami minket is szétválaszott. „Lemásztam” a pultról és újra megnéztem a hűtőt. Még mindig nem kívántam semmit.
- Na, csak engem kívánsz? – kuncogott.
- Téged örökké foglak! – fordultam Olivér felé és átkaroltam, majd egy puszit adtam neki. Bementem a nappaliba és csak néztem ki a fejemből. Még mindig nem bírtam volna lenyelni egy falatot sem. Gondolkozok, egyszer csak megéreztem a palacsinta illatát, amitől elkapott a hányinger. Fogtam egy díszpárnát és az orromhoz nyomtam, nem bírom az étel illatát.
- Még mindig nem kívánod? Palacsintát csinálok. – kiabált be a nappaliba Oli.
- Nagyon rendes tőled, meg minden, tudom, hogy csak kedveskedni akarsz, de egy falatot nem bírnék lenyelni. – álltam fel a kanapéról és kimentem a konyhában sűrgő-forgó Szöszihez.
- Ne izgulj, minden rendben lesz! Ott leszek! – bíztatott.
- De nem tudom mi lesz velem Olivér, vágod? – keseredtem el.
- Én tudom, nem lesz baj. „Meggyógyulsz”, ígérem. – nyomott egy puszit a fejem búbjára. A palacsinták csak sorakoztak egymáson, a legfelsőből lecsippentettem egy darabot, megpróbáltam lenyelni. Be kell valljam, nem esett rosszul, sőt, ízlett.
- Olivér, meghoztad az étvágyamat! Köszönöm, cuki vagy. – mosolyogtam rá és előszedtem egy tányért a szekrényből, majd rátettem egy palacsintát. Szórtam rá egy kis kakaót és leültem enni. Nem mondom, hogy nem esett jól, de ettem már jobbat is. Jól esik, hogy Olivér mindent megtesz még az ilyen kicsi dolgokért is. „Abba szőke idiótába, aki bármit megtenne érted?” Igen, tényleg igaza van, nagyon szeretem Őt. Felálltam az asztaltól, visszatoltam a széket és elkezdtem mosogatni, a mosogatás közepén járhattam, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Megtöröltem a kezem a nadrágomban és felvettem a telefont.
- Szia anyu! – szóltam bele a vonalba.
- Szia kincsem! Mindjárt nálad vagyok, csak azért, hogy ne érjen váratlan meglepetés.
- Jó, okés, akkor indulok haza, csak pont mosogatok.
- Kinél vagy?
- Majd elmondok mindent. Na, puszi. – ezzel leraktam. Bementem a nappaliba és a kanapén fekvő Szöszi mellé ültem, pólóját felhajtottam és simogatni kezdtem izmos hasát.
- Édesem, mennünk kell. Anyu most hívott, hogy mindjárt itt van, és Ildiért is be kell ugranom.
- Nekem, Téged oda már nem engedlek, még, hogy nagyobb bajod essen. – fogta meg a kezem és megcsókolt.
- Aranyos vagy. Amúgy most pont mosogatok, hagyjam abba? – kérdeztem tőle.
- Igen Szívem, majd megcsinálom valamikor. – mosolygott rám, majd felállt a kanapéról, ebben követtem én is. Felvettem a cipőmet, majd vállamra kaptam a táskám és kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptünk a házból, s siettünk a kocsihoz. Most Olivér vezetett oda, addig én hívtam Ildit. Hallottam, ahogy csöng 1-2-t, utána, már az ő hangját hallottam, tehát most nem Ádámmal van elfoglalva hála az égnek.
- Szia, mondd!
- Szia, megyünk érted Olival, nem sokára anyu is itt lesz.
- Ja, oké. Akkor készülődök, na, puszi. – ezzel lerakta a húgom a telefont… Mikor Ádámékhoz értünk szálltam volna ki, de Oli karja visszahúzott.
- Nem akarom, hogy menj, még bajod esik. – aggodalmaskodott.
- De akkor veled megyek, féltelek.
- Nem, maradj itt! – mutatott az ülésre.
- Akkor hívom Ildit, hogy jöjjön ki. – mondtam az ötletemet.
- Nem szükséges, bemegyek és kész. – húzott egy félmosolyt.
- Ha baj van, szólj! Szeretlek Életem! – nyomtam egy puszit az arcára. Oli felállt, becsukta a kocsi ajtaját és már ment is a szemben lévő házhoz. Nem vettem le róla a szemem, nagyon féltem, nem tudom, mit csinál majd vele az a szemét… Pár perc múlva megláttam Olivért, mire nekem felcsillant a szemem, de el is szomorodtam, Ildinek piros, kisírt szemei voltak. Szöszi kinyitotta az autó ajtaját és beült. Ildi a hátsó ülésen foglalt helyet.
- Mi a baj Szívem? – fordultam hátra Ildihez.
- Semmi, Ádám. – biggyesztette le az ajkát. Olivéren láttam, hogy felmegy a pumpa, ezért inkább befejeztük ezt a társalgást a húgommal. Éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok, és egyre jobban izgulok. A lábaim folyamatosan jártak, nem bírtam megállítani őket. Mikor megnéztem az időt a telefonomon, még idegesebb lettem. 13:48, az az 2 óra múlva már a kórházban leszek.
- Olivér, én nagyon félek. – tettem kezem a felkarjára.
- Nincs miért, ott leszek és vigyázok rád. – nyugtatott.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! Nagyon szeretlek! – gördült mosolyra a szám.
- Én is szeretlek!
- De jó nektek, ti boldogok vagytok. – gördült egy könnycsepp végig Ildi arcán. Láttam, hogy Olivér legbelül majd felrobban.
- Psszt! Ildi, ne! – szóltam Ildire, mire ő csak bólintott egyet, értette a jelzést… Otthon megálltunk, majd kiszálltunk a kocsiból. Kinyitottam az ajtót, levettem a cipőmet, majd leültem a kanapéra, mit sem törődve azzal, hogy anyu mindjárt itt lesz. A húgom leült mellém és próbálta elterelni a figyelmemet arról, hogy nemsokára a kórházban leszek, de sajnos nem ment neki.
- Nos, hogy vagy? Olivérrel kapcsolatban mi van?
- Hagyjál, kérlek a kérdéseiddel, most nincs kedvem ilyenekre válaszolni. – álltam fel a kanapéról, közben az ideg beszélt belőlem.
- Jó, ne haragudj. Tudom milyen nehéz most. – Ildi együtt érzett velem. Nemsokára meghallottam, hogy szól a csengőm. Odasiettem az ajtóhoz és beengedtem az én imádott anyukámat.
- Szia anya! Úgy hiányoztál! – ugrottam anyu karjaiba. Olyan boldog voltam, végre láthatom.
- Szia kincsem! Te is nekem!
Azt hittem anya megfojt, olyan szorosan ölelt, de jól esett. Megfogtam a kezét és bevezettem a nappaliba, ahol Ildi tárt karokkal várta. Amíg a húgomék ölelkeztek, Olivér „keresésére indultam”. Hol máshol találnám meg, mint a hűtőben? Éppen kutakodott, azt, hogy valójában mit is keresett, azt nem tudom.
- Oli, itt van anyu! Bemutatlak neki. – súgtam a fülébe.
- Mint barátot? – kérdezte tőlem, miközben becsukta a hűtő ajtaját.
- Csak bemutatlak neki, mindegy hogy. – húztam a nappali felé a Szőkeségemet.
- Anya, Ő itt Olivér. Gondolom, tudod kiről van szó. – mosolyogtam anyára.
- Szia Olivér! Molnár Leila – köszönt a Szöszikémnek. – Igen kicsim, tudom, kiről van szó, Ildikének köszönhetően.
- Szia Leila. – mosolygott Anyura. Kimentem a konyhába, öntöttem üdítőt és odavittem anyának, amit meg is ivott. Leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Anya rögtön belecsapott a közepébe.
- És kicsim, Olivérrel milyen a kapcsolatod? Jóban vagytok? – kérdezte kíváncsiskodóan anya.
- Mint látod, imádom Őt! – bújtam a mellettem ülő Olivérhez, mire Ő csak egy puszit lehelt a fejem búbjára.
- Ja, és miért hívtál? Mert ugye SMS-ben nem mondtad el. – tért anya a lényegre.
- Hát, őszintén szólva, Ildi összejött Ádámmal, az exemmel, folyton vele volt, mindig a fiúnál találtam meg és egyik nap elmentem érte, hogy haza kellene menni. Persze Ádám megint kezdte a dolgait, letepert a földre és jól megrugdosott. – mondtam, s közben láttam, hogy Olivér ismét ideges lesz, szóval inkább ezt nem folytattam. – Szóval kórházba kerültem, de ezt inkább majd elmesélem máskor.
- Hogy mi?! Mit csinált? És Ildikó engedte? Nem szólt rá véletlenül? – meredt rám.
- De, igen rászólt, de ő csak csinálta tovább. Na, mindegy. Ma a húgomat hazaviszed? – tereltem a témát.
- Igen, már jó lesz, hiszen a barátnői sem bírják nélküle. – mosolygott rám.
- Gondolom. – kuncogtam. – Egyébként lassan indulnunk kell. – mondtam ingerülten, mire a többiek elkezdtek készülődni. Mikor kiléptem a küszöbön görcsberándult a gyomrom. Olyan izgulós görcs volt ez. Lifttel lementünk, beültünk Oli autójába és máris úton voltunk. Egész úton a telefonomat kapcsoltam ki-be, s az időt nézegettem. Egyre közelebb voltunk a kórházhoz, egyre jobban féltem, vajon mi is lesz. Pár perc múlva már üres volt az autó, mindannyiunk bent volt az épületben.

Olivér szemszöge:

Mondani könnyű, átélni nehéz… Nagyon izgulok, jelenleg minden porcikám remeg. Érdekes, alig eltelt egy hét és már attól félek, hogy elveszítem Őt. Lehetetlennek tartom nélküle az életet, annyira megszerettem az elmúlt pár napban. Most éppen a műtő előtti folyosó egyik székét koptatom, és várom, hogy mi lesz. Mellettem Leila ül, fehér, kihűlt keze remeg. A másik oldalamon Ildi támasztja a falat, és jól láthatóan gondolkozik, sajnos nem túl szép dolgokon. Csend volt az egész folyosón, a légy zümmögése is elcsendesült, egy árva hang nem szökött ki senki torkán. Ilyenkor nehéz beszélni, de még megmozdulni is.
Egyszer csak hallom, hogy kikopognak az ajtón és a doktor úr jött ki. Hirtelen megörültem, de az arcából ítélve nem jó hírrel szolgált.
- Sajnálom, - nézte a földet. - …

5. rész - Egyedül, a földön

Sziasztok! Meghoztuk az 5. részt! . Holnap mosolynap, szóval mosolyogjatok sokat. Ez a rész annál inkább nem mosolygós... kellemes olvasást ☺☻ Reméljük tetszeni fog ♥ Lili & Ildi & Rebi puszi :*



Istenem ez az éjszaka! Annyira imádom Őt, kezdem azt érezni, hogy nem bírok betelni vele, és az együtt töltött idő sosem elég. Reggel én keltem fel előbb, kinyitottam a szemem és csak bámultam Olit. Hallom, ahogy szuszog, ahogy horkol, olyan aranyos. Egy jó ideje biztos nézhettem Őt, amikor rám mosolygott, és két szép szemével az enyémbe nézett.
- Jó reggelt! Hogy aludtál, Életem? – lehelt egy puszit a homlokomra.
- Neked is, melletted mindig jók az éjszakáim. – súgtam neki. Erre csak kivillantotta a fogait, és megcsókolt. Csókunk olyan volt, amilyen még sosem. Gyengéden összetapaszotta ajkainkat, nyelve bejutásért könyörgött, amit meg is kapott.
- Szeretlek! – tűrte fülem mögé az egyik tincsemet.
- Érzem! Én is szeretlek! – mosolyogtam rá. – Készítsek reggelit, szívem? Biztosan nagyon éhes vagy már. – ültem fel az ágyon és megsimogattam Olivér meztelen hasát.
- Valamire éhes vagyok, ebben igazad van. – harapta be szája szélét és magához húzott, majd megcsókolt. Levegőhiány miatt sajnos szétváltunk.
- Rossz vagy Olika! – anyáskodtam neki.
- Na, jól van, palacsintát ennék, – komolyodott meg. – de mást is.
- Nana! Nem tudsz betelni velem? – kuncogtam.
- Soha, veled soha. Belőled sosem elég. – húzott magához és ismét megcsókolt.
- Olivér, én… szerelmes vagyok… - mondtam kissé zavartan.
- Ádám? – húzta fel szemöldökét. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul, és a pumpa felmegy benne.
- Már megint kezded?! – emeltem fel a hangomat. – Nem igaz, hogy valaki ennyire féltékeny legyen, mint Te, Olivér! – forgattam a szemeimet.
- Nem veszed észre, hogy én csak megkérdeztem tőled? Te húzod fel magad mindenen.
- De te miért gondolsz ilyeneket rólam? Mert úgy ismersz? – álltam fel az ágyról.
- Fejezzük be inkább, nem akarok veszekedni megint. Ne szólj hozzám!
- Mert az úgy le van rendezve? Inkább haza megyek. – csaptam be az ajtót magam után. Összepakoltam minden szükséges cuccomat és kiléptem az ajtón. Nagyon rossz Olival veszekedni, olyan üres vagyok. A kocsim felé vettem az irányt, beindítottam a motort és Ádámékhoz mentem. Egész úton zokogtam, megállás nélkül. Egyszer úgy éreztem, veszélyes most vezetnem. Semmit nem látok a könnyeimtől, mellette pedig erőtlen vagyok. Félreálltam az autóval és csak csendben ültem bent, a könnyeim pedig csak potyogtak megállíthatatlanul. Miért képzel ilyeneket? Okot adok rá, hogy Ádámot akarom? Egyátalán miért ilyen féltékeny? 3 kérdés, 1 válasz: mert szerelmes. Mert nem akar elveszíteni, pedig azon az úton jár. Most ismertem meg Őt, és már attól félek, hogy elveszítem. Iszonyatosan fázok a hideg autóban, fáradt vagyok, kimerült, minden bajom van. Hallani akarom Oli hangját, már nagyon hiányzik, pedig csak most jöttem el tőle. Folyamatosan magamtól kérdezgetek, annyi megválaszolatlanom van, annyi minden kérdéses és bizonytalan. Eszembe jutott Ági, vele sem beszéltem néhány napja, a húgomért mennem kellene, hogy mielőbb elszabaduljon attól a szeméttől, apukámat meg kellene látogatnom, anyukámmal beszélnem kéne, annyi minden vár még rám, és én az egereket itatom.

 Erősnek kell lennem és csak a fontos, és jó dolgokra összpontosíthatok! Beindítottam a motort és folytattam utam. Ádám háza előtt görcsbe rándult a gyomrom, vajon mire megyek be? A húgommal hogy bánt? Bele sem mertem gondolni. Kiszálltam az autóból és becsengettem. Ildi jött ki egy szál köntösben. El tudom képzelni ez mit jelent.
- Szia. Jöttem érted. Menned kell haza, anyu biztosan aggódik. – mondtam zavartan.
- Hozzám fog költözni és az enyém lesz! – lökte félre a húgomat Ádám.
- Nem hozzád szóltam, nyomorék. – szorult ökölbe a kezem. Azt hittem ott fojtom meg. Egy alsógatyában állt ott, és a húgomat nem engedi. Erőt vettem és hasba rúgtam. Nem kellett volna, letepert a földre és gyomron vágott. Most már rettenetes volt a fájdalom, azt hittem nem élem túl. Olyan szinten fájt utána a hasam, mint még soha. Mozdulni nem bírtam, csak feküdtem a földön szótlanul, mint egy halott. Legbelül az is voltam, üres és élettelen. Nyögéseket hallottam a szobából. Meg akartam állítani, de nem sikerült, nagyon féltem Ildit. Csak abban reménykedtem, hogy Ildinek felnyílik a szeme, hogy hülye, és Ádámot végleg elfelejti. Hallgattam azokat a hangokat közben Olivéren járt az agyam, mit is érezhet most?


Olivér szemszöge:

Megint összekaptunk a féltékenykedésem miatt. De miért? Arra a szívtelen dögre én miért lennék féltékeny? Hát persze, mert egyszer Lili őt szerette, és remény az mindig van. Most nem tudom hová ment, éppen merre tart, de azt sem, hogy én. Nem tudom, mi van vele, rendben van-e, felhívni meg nincs arcom ezek után. Félek, hogy elveszítem, szeretem Őt, vele akarom leélni az életemet, de eddig nem úgy néz ki, hogy ez a vágy teljesül. Ő most mit érez? Meg akarom ölelni, szorosan és utána sosem elengedni. Most itt ülök az ágyamban és gondolkozok. Ez a lány annyi mindent megmozgat bennem, szerelmes vagyok! Nem tudom, hogy mondhatnám el neki az érzéseimet, és hogy szerezhetném vissza. Biztosan nagyon rosszul érintette, ha el is ment. Igaza van, ha nincs közöttünk kommunikáció (szavak, érintések, szemkontaktus), akkor nincs megoldva a helyzet, sőt, még rosszabb akkor. Nem bírom nélküle, hallanom kell azt a lágy hangját. Elővettem a telefonomat és belementem a névjegyzékbe. Amikor a nevét megtaláltam nem mertem rányomni, ki tudja hogy reagál. Féltem, hogy nem kíváncsi rám, bár miért is lenne? Vettem egy mély levegőt és a hívásgombra nyomtam. Hallottam, ahogy kicsöng, nem adtam fel.

Lili szemszöge:

 Fekszek a földön könnyek között és meghallom, hogy csörög a telefonom, ami ott hevert mellettem egy méterrel. Kezem, kinyújtottam, majdnem elértem, egy kicsit meglöktem magam és a kezemben tartottam a mobilom. Megint hasamba nyílalt a fájdalom, ismét azt hittem belehalok. A kijelzőn Olivér nevét olvastam. Szemeim könnybe lábadtak, alig láttam. Felvettem a telefont, hisz annyira hiányzott már.
- Mit akarsz még? – szóltam bele a vonalba nehézkesen.
- Bocsáss meg nekem! Hiányzol, és nem bírok mit kezdeni magammal. Tudom, hogy ez téged rosszul érintett, nem csodálnám, ha nem lennél rám kíváncsi. – szólalt meg rekedt hanggal.
- Olivér, nehezemre esik egy szót is mondani, inkább letenném. Eleve a levegővétel is óriási erőfeszítés. – nyögtem ki.
- Mi történt? Ugye nincs baj? Aggódom érted! – szólt kétségbeesetten.
- Mondom, nehéz beszélni, nincs baj. Csak hadd tegyem le, elég a baj így is.
- Hol vagy? Tudnom kell! Szeretlek! – aggodalmaskodott.
- Az mindegy, nem kell tudnod. – súgtam könnyek között. Éreztem, hogy nem bírom tovább az erőset játszani, és, hogy Olivér csak jót akar. Szeret. Könnyeim még jobban folyni kezdtek.
- Kicsim, szeretlek és bízz bennem! – győzködött.
- Tudom, hogy szeretsz, de te nem hiszed el, hogy én, hogy érzek, és ez nagyon rosszul esik, mintha kételkednél bennem…
- Hibáztam, belátom. Sajnálom is, kérlek! – könyörgött. Hallottam, ahogy hangja az utolsó szónál megcsuklik. – Mondd el, hol vagy? Mi történt.
- Ne érdekeljen az téged, majd megoldom egyedül a problémáimat. – emeltem fel a hangom, szinte kiabáltam és megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok és kikkel. Ádám kijött az ajtón és belém rúgott, mire én egy akkorát ordítottam, hogy az egész utca hallotta. Levegőt már alig kaptam, a hasam már nem érdekelt, az halálosan fájt. Még mindig csak feküdtem ott.
- Jól vagy? Minden rendben? – kiabált a telefonba.
- Én… kér-lek… sze-ret-lek… - nyögtem szinte hallhatatlanul a telefonba.
- Mi történt? Mondd már el! – üvöltötte. El tudtam képzelni magam előtt azt, ahogy éppen Ő most kinéz. Ökölbe szorított kéz, ideges arc, meleg test. Már nem válaszoltam, nem voltam képes rá. Ennyit hallottam:
- Miért kellett ezt csinálnod vele? – hallhattam a húgom hangját.
- Mert megérdemli. – szólt makacsul Ádám.
- Nem érdekel! Ne emelj kezet egy nőre! – parancsolta.
- Jól van életem, rád nem fogok! – kacagott fel.
Felszaladt bennem a pumpa, nem bírtam tovább, közbe szóltam.
- Ildi, velem ne törődj! – nyögtem egész halkan. Olivér még mindig ott volt a vonalban, én pedig feküdtem.
- Ádám! Te szemét! Hagyd békén Őt! – kiabált Olivér.
- Életem, nincs bajom.  – mondtam nehézkesen az aggódó Szöszinek.
- Nem érdekel! Ádám jobb, ha fél.
- Nyugodj meg, kérlek! Minden rendben. – nyugtattam Olit.
- Nem félek tőled! Te semmire sem vagy jó, azt sem tudod, hogyan kell vigyázni egy nőre. Szánalmas vagy, jobb, ha tudod. – forgatta szemeit Ádám.
- Te sem tudod. Ő legalább nem ver folyamatosan, és Ő nem csak „azt ” akar. Neked semmi közöd hozzá! – kiabáltam torkom szakadtából Ádámnak. Egyre csuklott el a hangom, és egyre nehezebb volt életben tartani magam. Ádám mellém lépett és megint a már szinte lyukasra rúgott, hasamba ütött. Sikítottam egy nagyon nagyot, a fájdalmat fokozni már nem lehetett. Pólómat felhúztam és megláttam a hasam. Egy színskálára hasonlított.
- Ádám! Hagyd békén Őt, most már nagyon elegem van belőled! Véged lesz! – kiabálta rekedten Oli.

Olivér szemszöge: 

Felment bennem a pumpa, az én Lilimre kezet senki se emeljen, mert annak jó vége nem lesz. Hallani azt a gyötört hangot, azt, ahogy Ádám bánik vele, rémes volt. Leraktam a telefont, gyorsan felpattantam az ágyról, felöltöztem, majd beültem a kocsiba. Nem érdekeltek a közlekedési táblák, csak az, hogy mielőbb véget vessek ennek. Rekordidő alatt oda értem Ádámhoz. Kiszálltam az autómból, be sem csengettem, csak berontottam a lakásba. A látványtól nagyon dühbe gurultam. Lili fekszik sírva, Ádám rugdossa, Ildi pedig a fiút nyugtatja. Nem érdekeltek a következmények, nekimentem Ádámnak és a földre taszíottam. Azt hittem végre lekeverhetek neki egyet, Ildi közénk állt. Elengedem Ádámot és Lili mellé guggoltam, kezét megfogtam, majd kisírt szemeibe néztem. Ölembe kaptam és siettünk ki az ajtón.  A kocsiban hátrafektettem, én beültem és beindítottam a motort.
- Minden rendben? Miket csinált veled? – kérdeztem aggódva.
- Ne aggódj értem, minden rendben, csak kicsit belém rúgott. – nyugtatott.
- Na, majd otthon megnézem azt a „csak kicsit”.
- Annyi, hogy kicsit belilult, de kérlek, értem ne aggódj! – szólt azzal a fáradt hangján. Visszaszólni már nem akartam, ezek után inkább kerülöm a konfliktust. Nagyon siettem, ezért hamar hazaértünk. Megint ölembe kaptam és úgy vittem fel. A házban letettem a kanapéra én, pedig odaültem mellé.
- Mutasd magad! – parancsoltam rá, Ő erre felhúzta a pólóját. Tele volt kék, zöld, foltokkal. – Jézusom! Ez tényleg nagyon kicsi.
- Nyugodj meg picim, majd rendbe jövök. – lehúzta a fejemet és megcsókolt.
- Nem kellene orvost hívni? Nagyon csúnyán néz ki.
- Nincs szükségem rá. Nekem Te vagy az, aki a lehető legjobbat teszi velem. Köszönöm, hogy vagy nekem, nélküled most nem itt lennék. – súgta a fülembe egy puszi kíséretében.
- Szeretlek! – fogtam meg kezét, és megszorítottam.
- Én is szeretlek, Életem!
Kicsit kételkedtem mondatában, „nem kell orvos”. De hiszen nagyon csúnyán nézett ki, ki tudja belül meg mi van.
- Kicsim, a biztonság kedvéért hívok egy orvost, az a biztos. – vettem elő a telefonom és pötyögtem be számot.
- Csak ha muszáj. – mosolygott rám. Hamar felvették a telefont, azt mondták, nem sokára itt vannak. Letettem a mobilom az asztalra és Lili mellé ültem. Kezét megfogtam és megsimogattam. Az orvos nem sokára megérkezett, beengedte az ajtón és Lilihez vezettem.
- Szép napot! Mutassa, kérem! – szólt az orvos, mire Lili felhúzta a pólóját. – Szent ég! Azt hiszem egy röntgen nem ártana. Most beviszem Őt, ha nem baj.
Belül éreztem, hogy nem lehet semmi baj, de ha mégis? Egyenlőre nem tudjuk mi lehet a baj, de ha komolyabb vagy bármilyen baja esik Lilinek, akkor azt hiszem Ádámnak nem lesz valami nagyon jó sorsa, előre látom. Lilit bevittük a kórházba, onnan egyenesen a röntgen szobába. Egész úton a kezem szorította.
- Nos, az eredmény az lett, hogy a bordái megrepedtek, ezt ugye műteni kell. Valamint a gyomrát olyan szinten megrúgták, hogy az teljesen megsérült, azt is műteni kell. – közölte velem az orvos. – Holnap várom önöket 16:00-kor. Köszönöm.
- Rendben, akkor itt négykor. Köszönöm.
Nagyon ideges lettem, Ádám miatt most műtőben lesz Lili. Nem élem túl, ha bármi baja esik, de Ádám sem. Lilit az ölemben fogva betettem a hátsó ülésre, én pedig előre ültem. Beindítottam a motort és hazamentünk. Az egész úton síri csend volt. Megálltam a házamnál, és Lilit az ölemben tartva beléptem a lakásba. Lefektettem az ágyba és hoztam neki enni.
- Hallottad? Holnap műtenek. Istenem Olivér, úgy félek. – ölelt magához.
- Most ne ölelgess, nem akarok benned kárt okozni. – toltam el magamtól finoman. – Tudom szívem, ne izgulj, gyorsan megműtenek és kész. – nyugtattam.
- Ma kérlek, aludj mellettem, bármennyire sem szeretnél! – szorította meg kezem.
- Biztos? Szívesen melletted alszok, csak nem akarom, hogy bajod essen. Szeretlek! – mosolyogtam rá.
- Biztos. Nem bírok nélküled aludni. Menj el fürödni és aludjuk! – kérlelt.
Elmentem fürödni, felvettem egy boxert és befeküdtem az én Szépségem mellé. Nem értem hozzá egész este, nem akartam fájdalmat okozni neki. Hamar elaludt, nem csodálom, ma sok minden történt.