24. rész - Nincs rendben

Sziasztok!! Új részt hoztunk, amit szeretnénk, ha véleményeztek! Köszönünk mindent!! Imádás és szerelem!!♥ Lili & Ildi & Rebi

Feltűnés nélkül kerültem el az illetőt, de sikertelenül. Átfogta derekam és pimasz tekintetét rám szegezte.
- Mit keresel itt? Engedj már el! – löktem arrébb.
- Érted jöttem. Meg kellene beszélnünk egy-két dolgot.
- Mégis mit?! Többet jártunk Olivérrel kórházba miattad, mint egy nyugdíjas csoport egybevéve. 
- Pont erről akarok veled beszélni.
- Ádám, hagyjál békén légy szíves! Jobb dolgom is van a múlton rágódásnál. – indultam el volna, de erős karjai nem engedtek. Láttam, Olivér megindult felénk, ennek pedig nem lesz jó vége.
- De szeretlek!
- Vagy csak dobott a húgom. – húztam undok mosolyt az arcomra.
- Engedd el! – mondta egyszerűen, határozottan a Szöszi. A fiú nem hallgatott rá. – Még egyszer mondom, engedd el!
- Beszéljünk, mint férfi a férfival... – kezdte a kamu dumáját, ami félbeszakításba hanyatlott.
- De te nem vagy férfi.
- Folytathatom? Kössz.
- Jó, nem érdekel. Engedd el, vagy én intézem el! – szorította háta mögött ökölbe kezét.
- Tessék, de holnap nem ússzátok meg! – szabadított meg kezeitől, és elindult útjára. Belekaroltam a szerelmembe és a földet bámulva sétáltam vele az autóhoz. Beültünk, de nem indultunk el.
- Sajnálom. – vágódtam hátra az ülésen.
- Szokásoddá vált a problémák magadra hárítása? – nevetett fel. Nem válaszoltam semmit, elővettem a telefonom és felléptem a facebookra. Semmi új. Oli végül elindult a gépjárművel és meg sem állt lakásáig. Becsaptam magam után a kocsiajtót, majd utána siettem, ugyanis eleredt az eső. Apró, szitáló cseppjei futottak végig a hátamon. Beléptem a házba, ahol kapásból az ablak elé helyezkedtem, imádom nézni az esőt, de az illata még kellemesebb. Oli bevonult próbálni a szobájába, addig én elvoltam kellemetlen gondolataimmal a fejemben. Egy óra múlva hallottam az ajtót becsapódni.
- Eljátszod? – fordultam felé mosolyogva.
- Ha szeretnéd… - mondta, majd leült a kanapéra, és elkezdte imádott hangszerét kellemes dallamban pengetni. Pár másodperc múlva ezt a dallamot csodás hangja egészítette ki. Tudja, mit énekel, teljesen átjön az érzés.
- Tulajdonképpen, mit énekeltél? – érdeklődtem az utolsó hang elhalkulása után.
- Glen Hansard Falling slowly-ját Olivéresítve.
- Nagyon jó, gratulálok. – tapsoltam. Odaültem mellé és értetlenül pengetni kezdtem gitárját. – Mióta gitározol?
- Kicsi korom óta. – válaszolt. – Csak úgy megjegyezném, jól áll a kezedben a gitár.
- Az lehet, de az biztos, hogy játszani nem tudok rajta. – kuncogtam és tovább pengettem húrjait, de inkább rongáltam.
- Így! – fogta meg kezem és lassan mozgatni kezdte azt. Egy idő után elengedte és magamtól folytattam a szabályos ritmust. – Megy ez, csak akarni kell.
- Na, jó. Inkább hagyjuk, ez nem az én műfajom. – mondtam nevetve, majd combomra helyeztem a kezem. Oli felállt mellőlem, és bevitte gitárját a szobájába.
- Mit csináljunk? – kiabált a nappaliba bejövet.
- Én aludni szeretnék, és semmivel sem foglalkozni.
- Menj el fürödni, én készítek szendvicset! – fordult vissza, egyenesen a konyhába. Megindultam a fürdő felé, ahol elvégeztem dolgaimat. Betekertem magam a törölközőbe, és átcsoszogtam a szobába, ahol felvettem a pizsamám. Leültem a bőségesen megpakolt asztal elé és Olival egyetemben falatozni kezdtem. Elégedetten álltam fel az asztaltól és mosogattam el a tányérokat, amíg a Szöszi megfürdött. Ugyan, én előbb készen voltam, bementem a szobába, ahol rögtön bevetettem magam az ágyba.
Félálomban lehettem, amikor édes ajkakat éreztem a homlokomon. Pár perccel később ez a félálom mély álomvilággá vált.

Felkeltem nyújtózkodva, és riadtan lépdeltem ki a konyhába. Hol lehet Olivér? Azonnal kiszúrta a szemem a hűtőn lévő cetli: „Jó reggelt, Kicsim! Sajnálom, hogy ma reggel nem puszikálhatlak szét, de egész napos próbánk van a fiúkkal, remélem, megértesz. Hagytam egy kulcsot neked a pulton,nem biztos, de megpróbálok elmenni érted. Imádlak! ♥”
- Remek…
Elindultam a fürdőbe, ott egy kicsit nézhetővé varázsoltam az arcom és megfésülködtem. Felöltöztem egy fehér pólóba és a tegnapi farmeromba. Magamra kaptam a bakancsom meg a kabátom és az említett kulccsal indultam el az iskolába…
- Hali! – vágtam le magam unottan Zsófi mellé.
- Mi a baj?
- Mégis mi lenne? Az, hogy nem péntek van. – turkáltam a táskámban felháborodottan. Lecsaptam a matek könyvemet a padra, arra a fejemet. Combom felett nyomkodtam a telefonom unalmamban. Túlzottan belemerültem tevékenységembe, a csengőt sem hallottam. Bámuló szemeket éreztem magamon, nem is egyet.
- Tedd már le, hülye gyerek! – szólt egy hang a terem másik végéből.
- Kezdhetem az órát, kisasszony? – szólt idegőrlő hanggal a tanár úr.
- Mániája lett a ’kisasszony’ szó használata? – motyogtam.
- Mániád lett visszabeszélni és nem az órai anyaggal törődni? – kérdezett vissza.
- Rossz napom van, fáradt vagyok, sajnálom. – vonogattam a vállam.
- Az nem mentesít fel a kötelességeid alól. És a megoldás; aludni kell! – nevetett gúnyosan. – Kezdeni szeretném az órát.
- Tőlem, engem nem zavar.
- Remélem az arizónaszoba sem fog zavarni.
Elkezdte mesélni, diktálni az anyagot, aminek szerintem a negyede sem maradt meg bennem. A gondolataimmal voltam elfoglalva. Kicsit úgy érzem, kinéztek a tanárok és direkt piszkálnak, vagy lenne okuk rá?! Ádámtól pedig egyenesen rettegek…
- Lili! – pöckölt meg óvatosan Zsófi. Odafordítottam tekintetem. – Kicsengettek.
Felálltam a nyekergő padból és folytattam a nap túlélését. Tele volt konfliktussal…
Kijöttem az épület ajtajából, a diákok csak úgy özönlöttek ki. Elindultam egyedül haza - pontosabban Olihoz. Mikor már a 10. emeleti levegőt éreztem az orromban eszembe jutott egy mondat: „Holnap nem ússzátok meg!” Én megúsztam, de Oli? Miért nincs még itthon?
- Megjöttem! – lépett be az említett fiú az ajtón lelkesen.
- Oké. – mondtam, miközben a táskámban lévő könyveket rendezgettem.
- Hol vagy?
- A szobádban.
- Mit csinálsz? – kérdezősködött tovább.
- Hát, gyere be, baszd meg! – kiabáltam ki neki feszülten és levágtam magam a földre. Térdemet felhúztam és ráhajtottam a fejem.
- Mi a baj? – guggolt le mellém és végigsimított a hátamon. Nem válaszoltam semmit. – Hm?
- Minden! Ideges vagyok. Ádám is… ahhj… Hagyjuk!
- Mi van vele, ugye nem bántott? – hadarta.
- Nem is láttam. Meg nem tud bántani.
- De tud.
- Ezt most csak azért mondod, mert nő vagyok. - mosolyogtam rá. – Úgy vélem, még nem érezted az ütésemet.
- Azt eddig is tudtam, hogy nem vagy törékeny, a körmeidről meg ne is beszéljünk! – nevetett fel.
- Nincs is körmöm. – vágtam egyet a combjára és nézegetni kezdtem a kezem.
- Akkor meg hogy csinálod? – folytatta a körmeimről szóló beszámolót.
- Azt te sem akarod tudni! – fejeztem be végezetül ennyivel és feltápászkodtam a földről, amiben követett Ő is. Hirtelen megölelt, de nem gyengéden. Egész vad mozdulatokat vett.
- Sajnálom, hogy nem tudtam érted menni, tényleg!
- Túléltem, Szívem.
- Apropó! Bence üzente, hogy add át neki a leckét! – tért át más témára.
- Jobban jár, ha ezt nem tőlem kéri. A gáz az, hogy én sem tudom, mi volt.
- Min gondolkozol órán, te nő? – kuncogott.
- A problémákon.
- Ha baj van, mindig mondd el, különben nem tudok segíteni! – ültünk le az ágyra, s kezemet szorítva kezdte rágni szavait.
- Rendben, de nem szeretsz Ádámról beszélni.
- De a problémákat meg muszáj átbeszélni.
- Igazad van…
A napunk további része szokásos volt. Hosszú…

Már több, mint egy hónapja nyoma veszett Ádámnak, rettegek, hogy mikor bukkan elő, és hol. Legjobban Olit féltem, nem hagyom, hogy bármi baja is essen, amiatt, az idióta miatt. Őt nem különösebben érdekli az ügy, „tudja”, nem lesz semmi, viszont engem rettenetesen aggaszt és zavar. Viszont nem szabad hagynom, hogy ő rontsa el a napjaimat, mert nem érdemli meg. Mi lesz még?!

23. rész - Azt hittem, álom

Sziasztok! Uj resszel jovunk nektek, igy tobb, mint ket het utan;) sajnos ez a felveteli/felevi idoszak nekem nem volt tul egyszeru. Na hagyjuk is, kellemes olvasast hozza! Lili & Ildi & Rebi 💙💚


Vörös szemeit dörzsölgette. Zavartan az ágya fölé hajoltam és engedtem az érzéseimnek. Könnyezni kezdtem, de megszólalni, csak nehezen tudtam.
- M-m-mi történt? Életben vagy? – turkáltam a hajamban idegesen.
- Nem haltam meg. A szerelmed mutatta meg nekem az életet, tudom, még szerelmes vagyok, az életemnek nem itt kell véget érnie. – emelte fel lassacskán a karjait és magához ölelt. Egyre fentebb húzott az ágyra, Ő csak plafont bámulta, én pedig összekuporodva a karjaiban zokogtam. Kijött rajtam minden feszültség. Alig láttam valamit.
- Ne sírj! Elmúlt. Itt vagyok, és leszek; mindörökké… - fordult felém, és végigsimított az arcomon. – Szeretlek!
- Annyira boldog vagyok! El sem tudod képzelni, mit éreztem majdnem egy héten át.
- Bele sem merek gondolni. Ha elveszítenélek, én nem élném túl! – szorított még szorosabban, és belepuszilt a hajamba. Felkönyököltem, hüvelykujjammal megérintettem az ajkait és még mielőtt megcsókoltam volna, megelőzött. Az érzés, ami hiányzott és akartam. Csodálatos volt. Egyre vadabb és vadabb, szinte perzselő volt. Csak úgy téptük egymás ajkait… Lábaimat átkulcsoltam a derekán és hagytam, hogy összeroppanásig öleljen.
- Haza tudsz jönni? – húztam el az arcom és bámultam rá.
- Még szép.
- De nem kellene várnunk, hogy jobban légy és biztosak legyünk abban, hogy nem romlik az állapotod?
- Tökéletesen érzem magam, ne aggódj!
- Jó, de… - szakította félbe beszédemet maró csókjával, amit nem viszonoztam. – Figyelj már ide, rám! Én komolyan beszélek. Lehet, hogy most csodásan érzed magad, de jobb lenne, ha benntartanának.
- Ezt otthon megbeszéljük, majd leszel a nővérkém. – villogtatta ki vámpírfogait, mire minden gondolkodás nélkül „beletéptem” a hajába és vad csókokkal hintettem kissé kiszáradt ajkait.
- Ennyire jól van a fiatalember?! – nyitott ránk az orvos, erre rákvörös arccal arrébb löktem Olivért.
- Ömm… elnézést. Igen, sosem voltam jobban.
- Ne túlozzon, kérem! Hazaengedem Önt, de ha rosszabbul lesz, akkor feltétlenül jöjjenek vissza, de sürgősen!
- Rendben. Akkor most rögtön indulunk?
- Hát, előbb próbáljon meg 5 nap után lábra állni!
- Várj, segítek! – álltam fel és belékaroltam. – Biztosan állsz? – kérdeztem, erre Ő csak bólogatott.
A doktornő úgy határozott, a Szöszi „rendbe jött”. Magunkra hagyott minket, amíg kicuccolunk. Ahogy elhagytuk a kórházat, megfogta a kezem és halálos csendben jött mellettem. Beszálltunk az autóba, elindítottam a motort és hazáig vezettem. Benyitottam az ajtón, egy árva hangot sem hallottunk. „Ezek elmentek.” – gondoltam magamban. Lepakoltam a táskámat, majd a szobámba mentem; persze erősen szorítva a szerelmem kezét. Leültem az ágyamra, mellém Oli és csak bámultam rá.
- Mi a baj? – simított végig a vállamon.
- Semmi.
- Tudom, hogy van valami, addig foglak piszkálni, ameddig ki nem nyögöd!
- Az, hogy ennyibe került az utazás…
- Ne beszélj a pénzről!
- Én rólad beszélek, az életedbe került, és egy szót sem szóltál.
- De életben voltam, nem érted?!
- De nem volt biztos, hogy túléled! – emeltem fel a hangom.
- Ezen ne vitázzunk, már minden rendben van, felejtsük el! – húzott az ölébe. Vállára hajtottam a fejem és fél perc csend után megszólaltam.
- De nekem nem megy. Bűntudatom van, miattam van ez az egész.
- Sosem leszel boldog, hogy, ha mindenért magadat hibáztatod. Szorongani fogsz.
Nem szóltam már semmit, elgondolkoztam azon, amit mondott.
- Szeretlek! – húztam le egy apró csókra a nyakát.
- Én is nagyon szeretlek, és sosem akarlak elveszíteni. – mondta és a fejemre hajtotta az Övét. Szőke haja belelógott a szemembe és csiklandozta az orrom. Egyszer csak kopogást hallok.
- Gyere! – engedtem be az illetőt.
- Lili, mi ez a… Olivér! Hogy kerülsz ide? – kapta a szája elé a kezét a húgom.
- Hittem benne. – mosolyogtam büszkén.
- De… de…
- Ne tárgyaljuk túl, minden a régi. – mondta helyettem Oli.
- Hol voltál? – kérdeztem Ilditől.
- Ágival megvettük a házát.
- Komoly?! Az jó, de miért nem szóltál?
- Nem akartalak zaklatni… Ja, és bocsi, hogy rátok nyitottam, de cuppogást hallottam, és kicsit kezdtem beparázni, hogy új pasid van. – nevetett fel.
- Isten, ments!
- Ne is! – állította állát a kulcscsontomba Oli. A húgom kiment és magunkra hagyott minket. – Nem jössz át? Veled akarok lenni.
- De, igen, nálad alszom, és reggel felkeltesz!
- Rendben. – mondta, majd felállt és kisujját fogva követtem.
- De várj, összepakolok!
Elkezdtem a szekrényemből kipakolni a szükséges ruhadarabokat. Összeraktam őket majd mentem Oli után. Felkaptam az iskolatáskámat és elhagytam a házat. Kézen fogva sétáltunk el a szerelmem házáig.
- Rég voltál itt? – néztem körbe.
- Hát, egy jó ideje máshol éjszakáztam. – mosolygott és közben bezárta az ajtót.
- Milyen rossz is volt! – suttogtam a számat jobbra húzva.
- Felejtsd el!
- De tudod mekkora sokként ért? Arra nyitottam ki a szemem, hogy vége, elmentél. Sosem látlak már, sosem ölelhetlek, elmúlt minden. Örökké. – döntöttem a szemöldökcsontomnak a tenyerem, ezzel leplezve a könnyeimet. Nem sikerült elrejtenem előle sajnos azokat. Magához ölelt és így szólt:
- Ne sírj, kérlek! Már említettem, milyen rossz lenne, ha ez veled megtörténne, de te erős voltál. Egy csodás ember vagy, nem is kívánhatnék jobbat magam mellé.
- Komolyan beszélsz? – néztem fel rá kidülledt szemekkel, válasza csak egy mosoly volt.
- Szomjas vagy?
- Sajnos vannak dolgok, amikre örökké az leszek és sosem lesz elég belőlük. – néztem rá megnagyobbodott pupillákkal. Egy ideig csak egymás szemeit fürkésztük céltalanul, majd átkarolta a derekamat, immár egy centiméterre voltak az ajkai az enyémtől, de még mindig csak bámultunk egymásra. Egyre közelebb engedett magához, egy papírlap nem fért volna el kettőnk közt. Nehezen tudtam magamnak megálljt parancsolni miközben az ágyékát egyre jobban hozzám nyomja és a tekintetét határozottan rám szegezi. Nem bírtam magammal, karomat átkulcsoltam a nyakán és tökéletes arcvonásait szemléltem tovább hangtalanul.   Teste egyre jobban rásimult az enyémre, ajkaink már éppen, hogy összeértek, de még kínzott tovább szédítő illatával. Kínzó lassúsággal közeledtek az ajkai felém, pontosabban a nyakamhoz. Nem történt semmi, csak nekidöntötte fejét a nyakamnak én pedig vártam.
- M-m-mire vársz? – köszörültem ki a torkomon a hangot nehézkesen.
- Te mire vársz? – csúsztatta fentebb ajkai érintését, amibe már szinte beleborzongtam. A lábaim földbe gyökeredztek és minden akarat nélkül belevezettem a kezemet szőke selymes hajába.
- Akarsz engem? – nézett fel és egy huncut, mégis sármos mosolyt küldött.
- Akarod, hogy akarjalak?
- Akarod, hogy azt akarjam, hogy akarj? – folytatta az elkezdett erotikus játékunkat.
- Akarod, hogy azt akarjam, hogy azt akard, hogy akarjalak? – mondtam, de kezdtem kissé összezavarodni, a lényeg, hogy mindennél jobban akarom Őt. Felemeltem a lábam, egészen a csípőjéig és vártam, mikor markol bele és kap kezeibe. Erősen nekinyomtam a csípőm az ágyékának, erre Ő felkapott és a combomnál fogva tartott. Lassan belépdeltünk a fürdőszobába, ahol szinte csak letéptük egymásról a ruhát. Engedett forró vizet a kádba, míg én hoztam egy gyertyát és meggyújtottam. Befeküdtünk a sűrű habok közé, majd átölelve egymást némacsendben bámultuk a csempét. Lábam féloldalasan Olin pihent, kezem pedig a mellkasán.  Gyengéden cirógatni kezdtem, de pár érintés után felém fordult, majd végre megéreztette velem csókja ízét.
- Így jobb, nem? – mosolygott két csók között. Kismilliónyi pillangó röpdösött a hasamban, és leírhatatlan mennyiségű boldogsághormon szabadult fel bennem. A nyelve hosszas táncot járt az enyémmel. Csurom vizes kezemet végigvezettem a hátán egészen a szőke hajáig.
- Tökéletes. – leheltem egy levezetőcsókot puha ajkaira. A habfürdőért nyúltam, de megelőzött. Nem, hogy udvarias módon elsőbbséget adna, határozottan magához rántja. Kibontja a kupakot és gyengéden használni kezdi a hátamon. Legszívesebben ilyenkor kiszaladnék a világból, idegőrlő érzés fut át a testemen. Hozzá akarok érni, de nem tehetem. Ujjai futkosnak rajtam, a hideggel együtt. Kicsit megmozgattam a gerincem jelzésképpen, hogy élvezem, de már én szeretnék örömet okozni neki. Hátrafordultam a kifejezetten kellemes illatú folyadékért. Öntöttem egy keveset a kezembe és masszírozni kezdem Olivért. Halk nyögések szaladtak ki a száján, ebből láthatólag tetszett neki. Éreztem a bőrén, hogy libabőrős lett az érintéseimtől. Egy ideig ezt csináltuk, majd megfordult és magára rántott. Enyhén felborultunk, kis liternyi víz folyt ki, erre összenéztünk és nevetésbe kezdtünk.
- Szerintem ne romboljunk többet! – kuncogtam, majd arrébb csúsztam. Kunyeráltam Olivértől egy törölközőt, betekertem magam vele, majd a szobája felé indultunk. Kivettem a táskámból a pizsamám, ami egy szürke, pamutsorból és egy világoszöld ujjatlan trikóból állt. Oli már a hűtőben keresgélt, mire én kiértem a konyhába.
- Mit együnk? – kiabált a hűtőből.
- Nem tudom, én nem vagyok éhes, én inkább pihenni szeretnék.
- Hát jó, legyen úgy. – csapta be a hideg bútor ajtaját és szorosan elém lépett. Nehéz volt nem berángatni Őt az ágyba, hanem csak megdermedten állni előtte és szédítő mosolyától nem elolvadni. Lassan simított végig az oldalamtól kezdve a derekamon, egészen a hátamig. Apró léptekkel haladtunk az óriási ágyig, szinte észrevehetetlenül. Végül mikor éreztem a vádlimnál egy ütést elengedtem a testem és befeküdtem. Belekaroltam a szerelmembe és óvatosan magam után rántottam. Két izmos karja mellettem támasztotta testét, de már nem sokáig. Teljes súlyával rám nehezedett. Lábaimat átkulcsoltam derekán és csodáltam magamban a nekem teremtett fiút. Kicsit lentebb lökte magát, mellkasomra döntötte fejét, ami rendkívül jó érzés volt, kócos hajszálai csiklandozták a nyakam. Kezem nehézkesen felemeltem és „simogatni” kezdtem meztelen hátát.
- Ne karmolj! – dörmögte a mellkasomba, amitől kuncogtam egyet.
- De én nem… - mondtam, majd előrehajoltam és megláttam a vörös hegekkel ellátott hátát. – vagyis…
- Én is megkaparjam a hátad? – támaszkodott meg a karjain és a pólóm alá nyúlt. Eleinte azt hittem, tényleg fájni fog, de azt vettem észre, simogat.
- Akkor... nem is kaparsz? – ráncolgattam a szemöldököm.
- Nem megy. – lehelte ki éppen az utolsó szót, majd megcsókolt. Vad, de mégis szenvedélyes volt ez. Nyelve bejutásért könyörgött, amit egyhamar meg is kapott. Sajnos a levegőhiány szétválasztotta ezt a semmihez sem fogható pillanatot. Ledőlt mellém, karját a derekamon pihentette. Közel bújtam hozzá, és hangtalanul szemléltem Őt.
- Gyönyörű vagy! – tűrt egy hajszálat a fülem mögé és szorított az amúgy is kevés közöttünk lévő távolságon.
- Hazudj még, Szívem! – érintettem meg az arcomon futkosó kezét. Egyre jobban magamon éreztem az illatát, és a testét. Végigvezette kezét a fenekemen, egészen a combomig, majd belemarkolt, amire egy apró nyögés hagyta el a számat. Erősen a csípőjéhez nyomta, ez rendkívül jó érzést keltett bennem. Nehéz mellette türtőztetni magamat, szinte lehetetlen. Hátra döntöttem a nyakam, erre Ő még egy erőset lökött rajtam.
- Na, mit szeretnél? – kérdezte halkan, őrjítően.
- A-a-azt, hogy… levegőt venni melletted. – válaszoltam nehézkesen.
- Hát vegyél, baby. – ejtette ki az utolsó szót amolyan gyilkolóan, majd belecsókolt a nyakamba, ami csak fokozta a vágyaimat iránta.
- Ahh… Melegem van. – suttogtam egész halkan.
- Vetkőzz le! – húzott egy perverz mosolyt, mire én is így tettem.
- Imádom a tanácsaidat.
- Akkor fogadd meg őket!
- Hagyjál már békén! – boxoltam a vállába. Erősen az oldalamra döntött és kényeztetni kezdte ajkaimat. Combomba belemarkolt, majd precíz mozdulatokkal kezdett megszabadítani a nadrágomtól. Lassan húzta le rólam az említett ruhadarabot, közben pedig végig csókolt. Addig engedte szabad útra a számad, amíg lehajította a földre. Nem vártam meg, még visszanehezedik rám, feltérdeltem és úgy folytattam. Ujjait gyengéden vezette végig a hátamon, majd éppen ilyen tempóval vette le rólam a felsőm, ami kínzott. Hirtelen neki lökött az ágy támlájának, és vad mozdulatokba kezdett. Először hátrafordult a takaróért, amit magunkra is terített, majd a melltartómat csatolta ki. Arra készült, hogy az utolsó rajtam lévő ruhadarabot is levegye, de felnézett es egy huncut mosolyt küldött. Nem tudtam rá "válaszolni", folytatta az elkezdettet. Lábaimat átkulcsoltam a derekán, és vártam. Meguntam, alsónadrágja gumijához nyúltam, de lelökte onnan kezeimet es Őmaga végezte el helyettem. Óvatosan behelyezte méretes férfiasságát, és mozogni kezdett.
- Ordítsd a nevem, ha elmész! - adott egy apró csókot az arcomra.
Hátradöntottem ívbe feszült hátam, majd teljes erőmből szorítottam a gyűrött lepedőt. Néhol gyorsított, majd lassított. Váratlanul pozíciót váltott, hasamra feküdtem, Ő a hátamra.

Èreztem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút. Döfött két óriásit, aminek meg is volt az eredménye.
- OLIVÉR! Kicsim. - jeleztem a kelleténél jóval hangosabban. Szüneteltette mozdulatait, kipirulva, izzadtan és lihegve élveztük ki a kellemes perceket. Mikor ez az érzés csillapodott, mellém dőlt és szorosan ölelt. Néhány perc múlva csak annyit hallottam, hogy horkol.

Majd meghalok, úgy fáj a fejem. Kikászálódtam az ágyból és az elhozott táskámban lévő dolgokba öltöztem. Egy bordó pólót és egy kopott, régi farmert húztam magamra. Kimentem a konyhában szorgoskodó csodához, és mélyet szippantva a levegőbe lèptem mellé.
- Jó reggelt, Kicsim! - nyomtam egy puszit az arcára.
- Neked is, Életem! - viszonozta gesztusom. Bementem a fürdőbe, ott megfésülködtem és egy kevés sminket tettem fel. Leültem a szépen megterített asztalhoz és falatozni, ebben csatlakozott hozzám Oli. Evés után elkísert suliba, és ígéretet tett:
- Kettőkor ígérem, itt leszek!
Bementem az épületbe és megpróbáltam túlélni ezt a szörnyű napot.

Mikor végeztem meglàttam a szerelmemet, de mást is. Nem èrtettem, hogy kerül ide.

22. rész - Féltem

Sziasztok! Először is köszönöm, hogy vagytok nekem! Imádlak Titeket! Másodszor pedig megíródott a 22. rész. (jézusom, már mennyit írtunk:) ) Köszönöm szépen a kedves üzeneteiteket is, amiket főként nekem írtatok, de az érdem egy része Nagy Ildikóé. Nélküle nem lett volna bátorságom ehhez. Nagyon sokat köszönhetek Neki is. A jó ötleteket, eleinte a helyesírási hibáim kijavítását, és még sok mindent! Na, nem pofázok tovább^.^ kellemes olvasást nektek!♥ Lili&Ildi&Rebi

[- Mi van vele? – kérdeztem idegesen.]
- Semmi. Nem reagál semmire.
- Halott? – néztem a férfire, s csak bólintott egyet. Megfordultam a széken, s a kezeim kicsúsztak az arcom alól.
- Most magára hagyom Önt, ha gondolja, bemehet. – állt fel mellőlem. Most jött el a pillanat, amikor nem tudtam erős lenni, fáj rettenetesen, egyre jobban. Szóval az előző kés… most szíven döfött.  Egyedül. A fehér falak között, sírva… Pulóverem ujjával végig dörzsöltem a szemem, s benyitottam hozzá. Ott feküdt, mozdulatlanul. Akármennyire is akartam, nem sikerült visszatartani a fájdalom enyhe cseppjeit. Kezemet a szám elé kaptam és sietősen hajoltam fölé. Fejem rádöntöttem a hideg mellkasára, és csak bámultam a járólapot. Most jöttem rá, mennyire fontos nekem, és mekkora része volt a szívemnek, a napjaimnak, az életemnek. Sírtam, megállíthatatlanul, úgy érzem, végem van. Ekkora fájdalmat még sosem éreztem. Inkább hazasétáltam, nem érdekel, mekkora a távolság hazáig, nem akarok itt maradni. Feltápászkodtam róla, s kiléptem az ajtón. Visszanézve rá… szörnyű érzés volt. Az én hibám, de itt hagyom. Remek ember vagyok. Halkan becsuktam az ajtót, és kerestem egy orvost.
- Elnézést, megtenné, hogy egy pár napig figyelné Olivért? Nagyon fontos lenne és… - esedeztem, de belevágott a szavamba.
- Igen, nyugodjon meg, kérem! Figyelni fogjuk és szólunk, ha jobban van! – ütött a vállamra, mire én megköszöntem megbízhatóságát és tovább mentem. Kiértem a kórházból, majd hazaindultam. Annyira egyedül éreztem magam, bármennyien is vettek körül. Elvesztem. Benyitottam a házba, kidülledt szemekkel nézett rám a húgom és a barátnőm.
- Hogy kerülsz ide? És hol van Oli?
- Ági, ezt ne! – csúsztam végig az ajtó felületén és a sírástól lüktető fejem belevertem abba.
- Lili, mi történt? Kérlek, mondd el! – guggolt le mellém Ildi és próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment, hisz lógattam az orrom. Feszülten felálltam és felszaladtam a szobámba. Épp, hogy becsaptam az ajtót, már összegörnyedve szenvedtem.

Ildi szemszöge:

Nem értek semmit, miért jött haza, de az a nagy kérdés, hogy miért egyedül? Nem hiszem, hogy megbántotta volna, pedig csak arra tudok gyanakodni.
- Engedj be, kérlek! – kopácsoltam a szobája ajtaján. Nem engedett be, így akármilyen illetlen is, benyitottam. – Mi a baj?
- Ildi, semmi!
- Akkor miért sírsz megállás nélkül? – ültem le az ágyára.
- Eltűnt… arra eszméltem fel hirtelen, hogy már nincs velem.
- Elveszett?
- Meghalt. – súgta szinte alig hallhatóan, és tekintetét a bakancsára vezette. Nem akartam elhinni, nekem is nagyon fájt, de leginkább az, hogy Lilit így látom. Odabújtam hozzá, vállára hajtottam a fejem és csendben maradtam.
- Akarsz róla beszélni?
- Elhinni sem akarom, nem hogy beszélni róla! – meredt rám. Inkább kimentem és magára hagytam. Ági furcsán nézett rám:
- Mi a baj? Vörösek a szemeid.
- Szóval, - mondtam, majd leültem mellé. – Olivér elment.
- Mégis hová? – tárta szét a karjait, mire én csak unottan a szemeibe néztem. Leesett neki. – Mármint úgy? – döbbent le, bólogattam.  – Hogyan?
- Nem akar róla beszélni, inkább hagytam.
- De ez komoly?
- Állítólag. – vontam vállat, s Ági a vállamra hajtotta a fejét. A pólómon át éreztem a könnyeit, amik nem voltak sűrűek, csak nagyok.

Lili szemszöge:

Nem akarom elhinni, nem hogy elfogadni… Erős vagyok ahhoz, hogy ezzel együtt éljek és megszokjam. Felálltam és kirontottam az ajtón. Szinte átviharzottam a nappalin. 
- Mégis hová mész? – nézett rám ledöbbenten a húgom.
- El. – kaptam le a fogasról a kabátom.
- De merre? És miért?
- Amerre látok. Hogy miért? Egyedül akarok lenni. – mondtam a mondatot, amit, egy cseppet sem gondoltam komolyan. Egyedül? Szerintem elég magányos vagyok így is. Nélküle. Felhúztam a bakancsom cipzárját, és ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a nyári szél így az éjszaka határán. Elindultam a sötét utcák betonján egyenesen a park fele. Leültem a hintára és – már megszokott módon – szívmotívumokat véstem a puha homokba. Csak bámultam magam elé üresen…


                                                               . . .

Már 5 napot bírtam nélküle, félek, nem megy több és feladom, de szerencsére a srácok és a családom, sőt, még Edina, Olivér anyukája is mellettem áll, és tartja bennem a lelket. Megkértem az orvosokat, hogy figyeljenek rá, mert szerintem még van esély, bár, nagyon kevés. Nagyon hiányzik, át akarom ölelni, meg akarom csókolni, vele akarok aludni, azt akarom, hogy itt legyen, velünk. Nem tudok enni és kedvetlen vagyok, folyamatosan Ő jár a fejemben. Olyan, mintha még köztünk lenne. Nem tudom elengedni.
- Lili, hoztam neked szendvicset! – kopogtatott az ajtómon Benny. Szóval igen, benn fekszem egész nap az ágyamon sírva, közben nekem ajánlatokat tesznek fel.
- Most vidd is vissza!
- Engedj már be, légy szíves!
- Mit bánom én… - vontam vállat és benyitott Bence. Leült mellém, s mondatkezdő levegőt vett:
- Ne legyél már ilyen szomorú!
- Mit ne legyek szomorú? Nem érted meg, hogy elveszítettem? Hányszor essek még pofára? Hányszor veszítsek még? Hányszor törjek össze? Nincs értelme élni, Ő volt a mindenem, most nincs semmim. – potyogtattam a könnyeimet.
- De legyél már kicsit pozitívabb, hidd el, nekem is nagyon rossz érzés és nem tudom elhinni, de másra összpontosítok, például a sulira… Ja, holnap suli!
- Nem megyek.
-  De jössz, vigyázok rád és végig veled leszek. Melléd ülök.
- Zsófival mi lesz?
- Megért, nyugi.
- Inkább énekelj nekem valamit, amitől jobb kedvem lesz. Előre szólok, ne Scream-et. – ültem fel és szótlanul figyelni kezdtem. A dal, amelyet dúdolt az az All of Me volt John Legend-től. Nem is vártam mást, ez Bence kedvence. Mikor elcsendesedett a mellettem ülő fiú kiküldtem őt, egyedül szeretnék lenni. Persze együtt érzett velem, mint mindig. Elővettem a mobilom és a régi közös képekkel kezdtem szemezgetni. Egyet-egyet megmosolyogtam, de akadt olyan is, aminél eltörött a mécses. Nem bírom tovább, látni akarom. Becsaptam magam után a szobám ajtaját, felvettem a bakancsom és a farmerdzsekim. Beültem a kocsimba, és elindultam a kórház felé. Tudom, egyre rosszabb lesz, mert csak felkavarom, de én így érzem ’jól’ magam. Besétáltam a szobába, ahol Ő van, és nekidőltem az ágyának. Meztelen felsőtestét simogatni kezdtem. Ez sosem változik, imádom simogatni. Csak bár felkelne…
  Egész nap ott voltam Vele és gondolkoztam. Két ember van ebben a szobában, de egy lélek. Eddig is így volt, csak más értelemből. 00:00. Azt kívánom, hogy vissza gyere!
A fiú, akibe szerelmes vagy, a fiú aki ’megmentett’, a fiú aki átölelt, a fiú aki szeretett, aki megértett, aki melletted állt, érted élt, te voltál a mindene már nincs. Tudtam, hogy nem jó ötlet elutazni… fáj, hogy így alakult és, hogy Isten nem segít, de ezzel együtt kell élni. Az ablakpárkányon – ahol eddig ültem – elaludtam. Belefáradtam a gondolataimba…
Reggel kidülledt szemekkel néztem magam elé, de az órára pillantva az idő látványa jobban megijesztett. Fél óra és kezdődik az órám. Eddig még haza kell érnem. Felpattantam ülőhelyemről és kiviharzottam az épületből. Teljes erőmből nyomtam a gázt hazáig. Otthon már csak átöltöztem és magamra kaptam a táskám. Kulcsra zártam az ajtót és röpke 3 perc alatt próbáltam odaérni.  Kimerülten levágtam magam Benny mellé a padra.
- Miért nem hívtál, hogy keljek fel? – fordultam felé.
- Tudtam, hogy el fogsz aludni ott, kórházban nem akartam zajt csapni.
Völgyes tanár úr csendben leült a tanári asztal mögé és gyilkoló tekintettel nézett végig rajtunk. Volt, akire megjegyzést tett; például rám:
- Nehéz volt az éjszaka, kisasszony? – mutatott felém, és a szemüvege mögül méregetett engem. Az egész osztály hangos nevetésbe kezdett, hisz mindent félreértenek. Számon a bőrt tépkedve lestem magam elé, és figyelembe sem vettem mondatát. Nyelt egy nagyobbat, majd nagy lendülettel elkezdte magyarázni az anyagot. Előkotortam a tolltartómból a körzőmet és vésni kezdtem a padot. Átrajzoltam nem egyszer ceruzával, tollal és filccel unalmamban. Elég kínosan éreztem magam, hogy miközben mellettem Bence ír, én meg szórakozom. Néma csend volt a teremben, csak földön lévő homokszemek súrlódását lehetett hallani. Tevékenységemet a hangos csengő zavarta meg. Felemeltem a fejem a zajos könyvcsapásokra, majd felálltam a székről. Felvettem a táskám a vállamra, összeszorított foggal és görcsölő hassal lépdeltem el a tanár mögött. Kiérve a teremből Bence mellett lassú lépteket véve indultam el a tornaterembe, mivelhogy testnevelés óránk lesz. Az osztály többi tagja már várt minket, illetve az oktatót. Éreztem, hogy rezeg a farzsebemben a telefonom, előkaptam és csillogó szemekkel fogadtam a hívást. Az ajtó mögé mentem, ahol senki sem hall (jobbára). Szokásos módon beleszóltam a vonalba és hallgattam az illetőt…
Az orvos volt, be kell mennem Olivérhez a mai nap folyamán, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Zsófi keresésére indultam, akit az öltözőben találtam meg. Félre hívtam őt, és belekezdtem:
- Mi az, amitől rosszul leszek?
- Miért akarsz te lebetegedni? – kérdezett vissza felháborodottan.
- Haza szeretnék menni, és ez csak úgy tud sikerülni, ha kitalálok valamit.
- Mondd, hogy fáj a fejed; nekem eddig minden alkalommal bevált! – kacsintott és visszament a többiekhez öltözni. Már csak keresnem kell egy tanárt és bemagyaráznom neki. A közelben sajnos csak Völgyest találtam meg, így hát kénytelen voltam szólni neki. Odaléptem elé és elvékonyodott hangon megszólaltam:
- Elnézést, nagyon fáj a fejem. – dörzsöltem a homlokom.
- Aludni kell! Ahhoz nem fájt, hogy a padot firkáld? Menj és öltözz át testneveléshez! – mutatott az öltöző felé dühösen. Vállat vontam unottan és lementem a lépcsőn.
- Bejött? – nézett rám lelkesen Zsófi, miközben levágtam a cuccaimat a földre. Végigsimultam a falon, fejem neki döntve néztem a plafont. – Ezt nemnek veszem…
- Mi a bajod? – szólt lenézően az osztály „szépsége”.
- Az, hogy kivagyok idegileg! Neked meg mi közöd van ehhez?
- Idegesítesz.
- Rohadj meg! – vágtam hozzá a tornacipőmet és kimentem. Meghallottam a csengő éles zaját, és erre felszaladtam a tornaterembe. Levágtam magam egy zsámolyra és onnan szemléltem a többieket, akik tornasorban álltak. Szigorú arckifejezéssel lassan, de határozott mozdulatokat véve lépdelt be hozzánk Márványosi, a testnevelés tanár.
- Van felmentésed? – nyújtotta a kezét a papírért.
- Ömm… nincs, de – kerestem valami kifogást – ömm…
- Ha nincs, akkor nincs. Állj be a többiek mellé azonnal! – kiabált rám. Megforgattam a szemeimet és rágni kezdtem a körmömet. – Nem szólok még egyszer!
- Nem kell, úgy sem állnék be.
- Rendben, egy gonddal kevesebb. A tájékoztató füzeteddel még számolok! – kacsintott, majd elkezdte tartani az unalmasnak mondható órát. Vagyis, nekem nem volt unalmas, éppen elég volt ez a 45 perc arra, hogy átgondoljak mindent.
Az óra végén, lementem az öltözőbe a többiekkel együtt a cuccomért és folytattuk ezt a szörnyű napot.
Megkönnyebbülés volt hallani az utolsó csengőt és felpattanni a kikopott, recsegő padról. Elindultunk Bennyvel hazafele, és beszélgettünk (vagyis ő beszélt én meg gondolkoztam).  Hazakísért, majd ment a saját útjára. Szinte berontottam a házba és olyasmiket ordítottam, hogy: „megcsináltam!” „túléltem!”
Mikor végre lecsillapodott a remek állapotom kocsiba ültem, és remegő végtagokkal indítottam be a motort. Alig tudtam, hol vagyok, csak az érdekelt, mi van vele. Kiszálltam az autómból, majd besétáltam a kórházba. Bekopogtattam a szobába, ahonnan nem jött hang. Egy mély levegőt vettem és benyitottam. Nem hittem a szememnek...