Sziasztok! Először is köszönöm, hogy vagytok nekem! Imádlak Titeket! Másodszor pedig megíródott a 22. rész. (jézusom, már mennyit írtunk:) ) Köszönöm szépen a kedves üzeneteiteket is, amiket főként nekem írtatok, de az érdem egy része Nagy Ildikóé. Nélküle nem lett volna bátorságom ehhez. Nagyon sokat köszönhetek Neki is. A jó ötleteket, eleinte a helyesírási hibáim kijavítását, és még sok mindent! Na, nem pofázok tovább^.^ kellemes olvasást nektek!♥ Lili&Ildi&Rebi
[- Mi van vele? – kérdeztem idegesen.]
- Semmi. Nem reagál semmire.
- Halott? – néztem a férfire, s csak bólintott egyet. Megfordultam a széken, s a kezeim kicsúsztak az arcom alól.
- Most magára hagyom Önt, ha gondolja, bemehet. – állt fel mellőlem. Most jött el a pillanat, amikor nem tudtam erős lenni, fáj rettenetesen, egyre jobban. Szóval az előző kés… most szíven döfött. Egyedül. A fehér falak között, sírva… Pulóverem ujjával végig dörzsöltem a szemem, s benyitottam hozzá. Ott feküdt, mozdulatlanul. Akármennyire is akartam, nem sikerült visszatartani a fájdalom enyhe cseppjeit. Kezemet a szám elé kaptam és sietősen hajoltam fölé. Fejem rádöntöttem a hideg mellkasára, és csak bámultam a járólapot. Most jöttem rá, mennyire fontos nekem, és mekkora része volt a szívemnek, a napjaimnak, az életemnek. Sírtam, megállíthatatlanul, úgy érzem, végem van. Ekkora fájdalmat még sosem éreztem. Inkább hazasétáltam, nem érdekel, mekkora a távolság hazáig, nem akarok itt maradni. Feltápászkodtam róla, s kiléptem az ajtón. Visszanézve rá… szörnyű érzés volt. Az én hibám, de itt hagyom. Remek ember vagyok. Halkan becsuktam az ajtót, és kerestem egy orvost.
- Elnézést, megtenné, hogy egy pár napig figyelné Olivért? Nagyon fontos lenne és… - esedeztem, de belevágott a szavamba.
- Igen, nyugodjon meg, kérem! Figyelni fogjuk és szólunk, ha jobban van! – ütött a vállamra, mire én megköszöntem megbízhatóságát és tovább mentem. Kiértem a kórházból, majd hazaindultam. Annyira egyedül éreztem magam, bármennyien is vettek körül. Elvesztem. Benyitottam a házba, kidülledt szemekkel nézett rám a húgom és a barátnőm.
- Hogy kerülsz ide? És hol van Oli?
- Ági, ezt ne! – csúsztam végig az ajtó felületén és a sírástól lüktető fejem belevertem abba.
- Lili, mi történt? Kérlek, mondd el! – guggolt le mellém Ildi és próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment, hisz lógattam az orrom. Feszülten felálltam és felszaladtam a szobámba. Épp, hogy becsaptam az ajtót, már összegörnyedve szenvedtem.
Ildi szemszöge:
Nem értek semmit, miért jött haza, de az a nagy kérdés, hogy miért egyedül? Nem hiszem, hogy megbántotta volna, pedig csak arra tudok gyanakodni.
- Engedj be, kérlek! – kopácsoltam a szobája ajtaján. Nem engedett be, így akármilyen illetlen is, benyitottam. – Mi a baj?
- Ildi, semmi!
- Akkor miért sírsz megállás nélkül? – ültem le az ágyára.
- Eltűnt… arra eszméltem fel hirtelen, hogy már nincs velem.
- Elveszett?
- Meghalt. – súgta szinte alig hallhatóan, és tekintetét a bakancsára vezette. Nem akartam elhinni, nekem is nagyon fájt, de leginkább az, hogy Lilit így látom. Odabújtam hozzá, vállára hajtottam a fejem és csendben maradtam.
- Akarsz róla beszélni?
- Elhinni sem akarom, nem hogy beszélni róla! – meredt rám. Inkább kimentem és magára hagytam. Ági furcsán nézett rám:
- Mi a baj? Vörösek a szemeid.
- Szóval, - mondtam, majd leültem mellé. – Olivér elment.
- Mégis hová? – tárta szét a karjait, mire én csak unottan a szemeibe néztem. Leesett neki. – Mármint úgy? – döbbent le, bólogattam. – Hogyan?
- Nem akar róla beszélni, inkább hagytam.
- De ez komoly?
- Állítólag. – vontam vállat, s Ági a vállamra hajtotta a fejét. A pólómon át éreztem a könnyeit, amik nem voltak sűrűek, csak nagyok.
Lili szemszöge:
Nem akarom elhinni, nem hogy elfogadni… Erős vagyok ahhoz, hogy ezzel együtt éljek és megszokjam. Felálltam és kirontottam az ajtón. Szinte átviharzottam a nappalin.
- Mégis hová mész? – nézett rám ledöbbenten a húgom.
- El. – kaptam le a fogasról a kabátom.
- De merre? És miért?
- Amerre látok. Hogy miért? Egyedül akarok lenni. – mondtam a mondatot, amit, egy cseppet sem gondoltam komolyan. Egyedül? Szerintem elég magányos vagyok így is. Nélküle. Felhúztam a bakancsom cipzárját, és ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a nyári szél így az éjszaka határán. Elindultam a sötét utcák betonján egyenesen a park fele. Leültem a hintára és – már megszokott módon – szívmotívumokat véstem a puha homokba. Csak bámultam magam elé üresen…
. . .
[- Mi van vele? – kérdeztem idegesen.]
- Semmi. Nem reagál semmire.
- Halott? – néztem a férfire, s csak bólintott egyet. Megfordultam a széken, s a kezeim kicsúsztak az arcom alól.
- Most magára hagyom Önt, ha gondolja, bemehet. – állt fel mellőlem. Most jött el a pillanat, amikor nem tudtam erős lenni, fáj rettenetesen, egyre jobban. Szóval az előző kés… most szíven döfött. Egyedül. A fehér falak között, sírva… Pulóverem ujjával végig dörzsöltem a szemem, s benyitottam hozzá. Ott feküdt, mozdulatlanul. Akármennyire is akartam, nem sikerült visszatartani a fájdalom enyhe cseppjeit. Kezemet a szám elé kaptam és sietősen hajoltam fölé. Fejem rádöntöttem a hideg mellkasára, és csak bámultam a járólapot. Most jöttem rá, mennyire fontos nekem, és mekkora része volt a szívemnek, a napjaimnak, az életemnek. Sírtam, megállíthatatlanul, úgy érzem, végem van. Ekkora fájdalmat még sosem éreztem. Inkább hazasétáltam, nem érdekel, mekkora a távolság hazáig, nem akarok itt maradni. Feltápászkodtam róla, s kiléptem az ajtón. Visszanézve rá… szörnyű érzés volt. Az én hibám, de itt hagyom. Remek ember vagyok. Halkan becsuktam az ajtót, és kerestem egy orvost.
- Elnézést, megtenné, hogy egy pár napig figyelné Olivért? Nagyon fontos lenne és… - esedeztem, de belevágott a szavamba.
- Igen, nyugodjon meg, kérem! Figyelni fogjuk és szólunk, ha jobban van! – ütött a vállamra, mire én megköszöntem megbízhatóságát és tovább mentem. Kiértem a kórházból, majd hazaindultam. Annyira egyedül éreztem magam, bármennyien is vettek körül. Elvesztem. Benyitottam a házba, kidülledt szemekkel nézett rám a húgom és a barátnőm.
- Hogy kerülsz ide? És hol van Oli?
- Ági, ezt ne! – csúsztam végig az ajtó felületén és a sírástól lüktető fejem belevertem abba.
- Lili, mi történt? Kérlek, mondd el! – guggolt le mellém Ildi és próbált a szemembe nézni, de nem igazán ment, hisz lógattam az orrom. Feszülten felálltam és felszaladtam a szobámba. Épp, hogy becsaptam az ajtót, már összegörnyedve szenvedtem.
Ildi szemszöge:
Nem értek semmit, miért jött haza, de az a nagy kérdés, hogy miért egyedül? Nem hiszem, hogy megbántotta volna, pedig csak arra tudok gyanakodni.
- Engedj be, kérlek! – kopácsoltam a szobája ajtaján. Nem engedett be, így akármilyen illetlen is, benyitottam. – Mi a baj?
- Ildi, semmi!
- Akkor miért sírsz megállás nélkül? – ültem le az ágyára.
- Eltűnt… arra eszméltem fel hirtelen, hogy már nincs velem.
- Elveszett?
- Meghalt. – súgta szinte alig hallhatóan, és tekintetét a bakancsára vezette. Nem akartam elhinni, nekem is nagyon fájt, de leginkább az, hogy Lilit így látom. Odabújtam hozzá, vállára hajtottam a fejem és csendben maradtam.
- Akarsz róla beszélni?
- Elhinni sem akarom, nem hogy beszélni róla! – meredt rám. Inkább kimentem és magára hagytam. Ági furcsán nézett rám:
- Mi a baj? Vörösek a szemeid.
- Szóval, - mondtam, majd leültem mellé. – Olivér elment.
- Mégis hová? – tárta szét a karjait, mire én csak unottan a szemeibe néztem. Leesett neki. – Mármint úgy? – döbbent le, bólogattam. – Hogyan?
- Nem akar róla beszélni, inkább hagytam.
- De ez komoly?
- Állítólag. – vontam vállat, s Ági a vállamra hajtotta a fejét. A pólómon át éreztem a könnyeit, amik nem voltak sűrűek, csak nagyok.
Lili szemszöge:
Nem akarom elhinni, nem hogy elfogadni… Erős vagyok ahhoz, hogy ezzel együtt éljek és megszokjam. Felálltam és kirontottam az ajtón. Szinte átviharzottam a nappalin.
- Mégis hová mész? – nézett rám ledöbbenten a húgom.
- El. – kaptam le a fogasról a kabátom.
- De merre? És miért?
- Amerre látok. Hogy miért? Egyedül akarok lenni. – mondtam a mondatot, amit, egy cseppet sem gondoltam komolyan. Egyedül? Szerintem elég magányos vagyok így is. Nélküle. Felhúztam a bakancsom cipzárját, és ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a nyári szél így az éjszaka határán. Elindultam a sötét utcák betonján egyenesen a park fele. Leültem a hintára és – már megszokott módon – szívmotívumokat véstem a puha homokba. Csak bámultam magam elé üresen…
. . .
Már 5 napot bírtam nélküle, félek, nem megy
több és feladom, de szerencsére a srácok és a családom, sőt, még Edina, Olivér
anyukája is mellettem áll, és tartja bennem a lelket. Megkértem az orvosokat,
hogy figyeljenek rá, mert szerintem még van esély, bár, nagyon kevés. Nagyon
hiányzik, át akarom ölelni, meg akarom csókolni, vele akarok aludni, azt
akarom, hogy itt legyen, velünk. Nem tudok enni és kedvetlen vagyok,
folyamatosan Ő jár a fejemben. Olyan, mintha még köztünk lenne. Nem tudom
elengedni.
- Lili, hoztam neked szendvicset! – kopogtatott az ajtómon Benny. Szóval igen, benn fekszem egész nap az ágyamon sírva, közben nekem ajánlatokat tesznek fel.
- Most vidd is vissza!
- Engedj már be, légy szíves!
- Mit bánom én… - vontam vállat és benyitott Bence. Leült mellém, s mondatkezdő levegőt vett:
- Ne legyél már ilyen szomorú!
- Mit ne legyek szomorú? Nem érted meg, hogy elveszítettem? Hányszor essek még pofára? Hányszor veszítsek még? Hányszor törjek össze? Nincs értelme élni, Ő volt a mindenem, most nincs semmim. – potyogtattam a könnyeimet.
- De legyél már kicsit pozitívabb, hidd el, nekem is nagyon rossz érzés és nem tudom elhinni, de másra összpontosítok, például a sulira… Ja, holnap suli!
- Nem megyek.
- De jössz, vigyázok rád és végig veled leszek. Melléd ülök.
- Zsófival mi lesz?
- Megért, nyugi.
- Inkább énekelj nekem valamit, amitől jobb kedvem lesz. Előre szólok, ne Scream-et. – ültem fel és szótlanul figyelni kezdtem. A dal, amelyet dúdolt az az All of Me volt John Legend-től. Nem is vártam mást, ez Bence kedvence. Mikor elcsendesedett a mellettem ülő fiú kiküldtem őt, egyedül szeretnék lenni. Persze együtt érzett velem, mint mindig. Elővettem a mobilom és a régi közös képekkel kezdtem szemezgetni. Egyet-egyet megmosolyogtam, de akadt olyan is, aminél eltörött a mécses. Nem bírom tovább, látni akarom. Becsaptam magam után a szobám ajtaját, felvettem a bakancsom és a farmerdzsekim. Beültem a kocsimba, és elindultam a kórház felé. Tudom, egyre rosszabb lesz, mert csak felkavarom, de én így érzem ’jól’ magam. Besétáltam a szobába, ahol Ő van, és nekidőltem az ágyának. Meztelen felsőtestét simogatni kezdtem. Ez sosem változik, imádom simogatni. Csak bár felkelne…
Egész nap ott voltam Vele és gondolkoztam. Két ember van ebben a szobában, de egy lélek. Eddig is így volt, csak más értelemből. 00:00. Azt kívánom, hogy vissza gyere!
A fiú, akibe szerelmes vagy, a fiú aki ’megmentett’, a fiú aki átölelt, a fiú aki szeretett, aki megértett, aki melletted állt, érted élt, te voltál a mindene már nincs. Tudtam, hogy nem jó ötlet elutazni… fáj, hogy így alakult és, hogy Isten nem segít, de ezzel együtt kell élni. Az ablakpárkányon – ahol eddig ültem – elaludtam. Belefáradtam a gondolataimba…
Reggel kidülledt szemekkel néztem magam elé, de az órára pillantva az idő látványa jobban megijesztett. Fél óra és kezdődik az órám. Eddig még haza kell érnem. Felpattantam ülőhelyemről és kiviharzottam az épületből. Teljes erőmből nyomtam a gázt hazáig. Otthon már csak átöltöztem és magamra kaptam a táskám. Kulcsra zártam az ajtót és röpke 3 perc alatt próbáltam odaérni. Kimerülten levágtam magam Benny mellé a padra.
- Miért nem hívtál, hogy keljek fel? – fordultam felé.
- Tudtam, hogy el fogsz aludni ott, kórházban nem akartam zajt csapni.
Völgyes tanár úr csendben leült a tanári asztal mögé és gyilkoló tekintettel nézett végig rajtunk. Volt, akire megjegyzést tett; például rám:
- Nehéz volt az éjszaka, kisasszony? – mutatott felém, és a szemüvege mögül méregetett engem. Az egész osztály hangos nevetésbe kezdett, hisz mindent félreértenek. Számon a bőrt tépkedve lestem magam elé, és figyelembe sem vettem mondatát. Nyelt egy nagyobbat, majd nagy lendülettel elkezdte magyarázni az anyagot. Előkotortam a tolltartómból a körzőmet és vésni kezdtem a padot. Átrajzoltam nem egyszer ceruzával, tollal és filccel unalmamban. Elég kínosan éreztem magam, hogy miközben mellettem Bence ír, én meg szórakozom. Néma csend volt a teremben, csak földön lévő homokszemek súrlódását lehetett hallani. Tevékenységemet a hangos csengő zavarta meg. Felemeltem a fejem a zajos könyvcsapásokra, majd felálltam a székről. Felvettem a táskám a vállamra, összeszorított foggal és görcsölő hassal lépdeltem el a tanár mögött. Kiérve a teremből Bence mellett lassú lépteket véve indultam el a tornaterembe, mivelhogy testnevelés óránk lesz. Az osztály többi tagja már várt minket, illetve az oktatót. Éreztem, hogy rezeg a farzsebemben a telefonom, előkaptam és csillogó szemekkel fogadtam a hívást. Az ajtó mögé mentem, ahol senki sem hall (jobbára). Szokásos módon beleszóltam a vonalba és hallgattam az illetőt…
Az orvos volt, be kell mennem Olivérhez a mai nap folyamán, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Zsófi keresésére indultam, akit az öltözőben találtam meg. Félre hívtam őt, és belekezdtem:
- Mi az, amitől rosszul leszek?
- Miért akarsz te lebetegedni? – kérdezett vissza felháborodottan.
- Haza szeretnék menni, és ez csak úgy tud sikerülni, ha kitalálok valamit.
- Mondd, hogy fáj a fejed; nekem eddig minden alkalommal bevált! – kacsintott és visszament a többiekhez öltözni. Már csak keresnem kell egy tanárt és bemagyaráznom neki. A közelben sajnos csak Völgyest találtam meg, így hát kénytelen voltam szólni neki. Odaléptem elé és elvékonyodott hangon megszólaltam:
- Elnézést, nagyon fáj a fejem. – dörzsöltem a homlokom.
- Aludni kell! Ahhoz nem fájt, hogy a padot firkáld? Menj és öltözz át testneveléshez! – mutatott az öltöző felé dühösen. Vállat vontam unottan és lementem a lépcsőn.
- Bejött? – nézett rám lelkesen Zsófi, miközben levágtam a cuccaimat a földre. Végigsimultam a falon, fejem neki döntve néztem a plafont. – Ezt nemnek veszem…
- Mi a bajod? – szólt lenézően az osztály „szépsége”.
- Az, hogy kivagyok idegileg! Neked meg mi közöd van ehhez?
- Idegesítesz.
- Rohadj meg! – vágtam hozzá a tornacipőmet és kimentem. Meghallottam a csengő éles zaját, és erre felszaladtam a tornaterembe. Levágtam magam egy zsámolyra és onnan szemléltem a többieket, akik tornasorban álltak. Szigorú arckifejezéssel lassan, de határozott mozdulatokat véve lépdelt be hozzánk Márványosi, a testnevelés tanár.
- Van felmentésed? – nyújtotta a kezét a papírért.
- Ömm… nincs, de – kerestem valami kifogást – ömm…
- Ha nincs, akkor nincs. Állj be a többiek mellé azonnal! – kiabált rám. Megforgattam a szemeimet és rágni kezdtem a körmömet. – Nem szólok még egyszer!
- Nem kell, úgy sem állnék be.
- Rendben, egy gonddal kevesebb. A tájékoztató füzeteddel még számolok! – kacsintott, majd elkezdte tartani az unalmasnak mondható órát. Vagyis, nekem nem volt unalmas, éppen elég volt ez a 45 perc arra, hogy átgondoljak mindent.
Az óra végén, lementem az öltözőbe a többiekkel együtt a cuccomért és folytattuk ezt a szörnyű napot.
Megkönnyebbülés volt hallani az utolsó csengőt és felpattanni a kikopott, recsegő padról. Elindultunk Bennyvel hazafele, és beszélgettünk (vagyis ő beszélt én meg gondolkoztam). Hazakísért, majd ment a saját útjára. Szinte berontottam a házba és olyasmiket ordítottam, hogy: „megcsináltam!” „túléltem!”
Mikor végre lecsillapodott a remek állapotom kocsiba ültem, és remegő végtagokkal indítottam be a motort. Alig tudtam, hol vagyok, csak az érdekelt, mi van vele. Kiszálltam az autómból, majd besétáltam a kórházba. Bekopogtattam a szobába, ahonnan nem jött hang. Egy mély levegőt vettem és benyitottam. Nem hittem a szememnek...
- Lili, hoztam neked szendvicset! – kopogtatott az ajtómon Benny. Szóval igen, benn fekszem egész nap az ágyamon sírva, közben nekem ajánlatokat tesznek fel.
- Most vidd is vissza!
- Engedj már be, légy szíves!
- Mit bánom én… - vontam vállat és benyitott Bence. Leült mellém, s mondatkezdő levegőt vett:
- Ne legyél már ilyen szomorú!
- Mit ne legyek szomorú? Nem érted meg, hogy elveszítettem? Hányszor essek még pofára? Hányszor veszítsek még? Hányszor törjek össze? Nincs értelme élni, Ő volt a mindenem, most nincs semmim. – potyogtattam a könnyeimet.
- De legyél már kicsit pozitívabb, hidd el, nekem is nagyon rossz érzés és nem tudom elhinni, de másra összpontosítok, például a sulira… Ja, holnap suli!
- Nem megyek.
- De jössz, vigyázok rád és végig veled leszek. Melléd ülök.
- Zsófival mi lesz?
- Megért, nyugi.
- Inkább énekelj nekem valamit, amitől jobb kedvem lesz. Előre szólok, ne Scream-et. – ültem fel és szótlanul figyelni kezdtem. A dal, amelyet dúdolt az az All of Me volt John Legend-től. Nem is vártam mást, ez Bence kedvence. Mikor elcsendesedett a mellettem ülő fiú kiküldtem őt, egyedül szeretnék lenni. Persze együtt érzett velem, mint mindig. Elővettem a mobilom és a régi közös képekkel kezdtem szemezgetni. Egyet-egyet megmosolyogtam, de akadt olyan is, aminél eltörött a mécses. Nem bírom tovább, látni akarom. Becsaptam magam után a szobám ajtaját, felvettem a bakancsom és a farmerdzsekim. Beültem a kocsimba, és elindultam a kórház felé. Tudom, egyre rosszabb lesz, mert csak felkavarom, de én így érzem ’jól’ magam. Besétáltam a szobába, ahol Ő van, és nekidőltem az ágyának. Meztelen felsőtestét simogatni kezdtem. Ez sosem változik, imádom simogatni. Csak bár felkelne…
Egész nap ott voltam Vele és gondolkoztam. Két ember van ebben a szobában, de egy lélek. Eddig is így volt, csak más értelemből. 00:00. Azt kívánom, hogy vissza gyere!
A fiú, akibe szerelmes vagy, a fiú aki ’megmentett’, a fiú aki átölelt, a fiú aki szeretett, aki megértett, aki melletted állt, érted élt, te voltál a mindene már nincs. Tudtam, hogy nem jó ötlet elutazni… fáj, hogy így alakult és, hogy Isten nem segít, de ezzel együtt kell élni. Az ablakpárkányon – ahol eddig ültem – elaludtam. Belefáradtam a gondolataimba…
Reggel kidülledt szemekkel néztem magam elé, de az órára pillantva az idő látványa jobban megijesztett. Fél óra és kezdődik az órám. Eddig még haza kell érnem. Felpattantam ülőhelyemről és kiviharzottam az épületből. Teljes erőmből nyomtam a gázt hazáig. Otthon már csak átöltöztem és magamra kaptam a táskám. Kulcsra zártam az ajtót és röpke 3 perc alatt próbáltam odaérni. Kimerülten levágtam magam Benny mellé a padra.
- Miért nem hívtál, hogy keljek fel? – fordultam felé.
- Tudtam, hogy el fogsz aludni ott, kórházban nem akartam zajt csapni.
Völgyes tanár úr csendben leült a tanári asztal mögé és gyilkoló tekintettel nézett végig rajtunk. Volt, akire megjegyzést tett; például rám:
- Nehéz volt az éjszaka, kisasszony? – mutatott felém, és a szemüvege mögül méregetett engem. Az egész osztály hangos nevetésbe kezdett, hisz mindent félreértenek. Számon a bőrt tépkedve lestem magam elé, és figyelembe sem vettem mondatát. Nyelt egy nagyobbat, majd nagy lendülettel elkezdte magyarázni az anyagot. Előkotortam a tolltartómból a körzőmet és vésni kezdtem a padot. Átrajzoltam nem egyszer ceruzával, tollal és filccel unalmamban. Elég kínosan éreztem magam, hogy miközben mellettem Bence ír, én meg szórakozom. Néma csend volt a teremben, csak földön lévő homokszemek súrlódását lehetett hallani. Tevékenységemet a hangos csengő zavarta meg. Felemeltem a fejem a zajos könyvcsapásokra, majd felálltam a székről. Felvettem a táskám a vállamra, összeszorított foggal és görcsölő hassal lépdeltem el a tanár mögött. Kiérve a teremből Bence mellett lassú lépteket véve indultam el a tornaterembe, mivelhogy testnevelés óránk lesz. Az osztály többi tagja már várt minket, illetve az oktatót. Éreztem, hogy rezeg a farzsebemben a telefonom, előkaptam és csillogó szemekkel fogadtam a hívást. Az ajtó mögé mentem, ahol senki sem hall (jobbára). Szokásos módon beleszóltam a vonalba és hallgattam az illetőt…
Az orvos volt, be kell mennem Olivérhez a mai nap folyamán, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Zsófi keresésére indultam, akit az öltözőben találtam meg. Félre hívtam őt, és belekezdtem:
- Mi az, amitől rosszul leszek?
- Miért akarsz te lebetegedni? – kérdezett vissza felháborodottan.
- Haza szeretnék menni, és ez csak úgy tud sikerülni, ha kitalálok valamit.
- Mondd, hogy fáj a fejed; nekem eddig minden alkalommal bevált! – kacsintott és visszament a többiekhez öltözni. Már csak keresnem kell egy tanárt és bemagyaráznom neki. A közelben sajnos csak Völgyest találtam meg, így hát kénytelen voltam szólni neki. Odaléptem elé és elvékonyodott hangon megszólaltam:
- Elnézést, nagyon fáj a fejem. – dörzsöltem a homlokom.
- Aludni kell! Ahhoz nem fájt, hogy a padot firkáld? Menj és öltözz át testneveléshez! – mutatott az öltöző felé dühösen. Vállat vontam unottan és lementem a lépcsőn.
- Bejött? – nézett rám lelkesen Zsófi, miközben levágtam a cuccaimat a földre. Végigsimultam a falon, fejem neki döntve néztem a plafont. – Ezt nemnek veszem…
- Mi a bajod? – szólt lenézően az osztály „szépsége”.
- Az, hogy kivagyok idegileg! Neked meg mi közöd van ehhez?
- Idegesítesz.
- Rohadj meg! – vágtam hozzá a tornacipőmet és kimentem. Meghallottam a csengő éles zaját, és erre felszaladtam a tornaterembe. Levágtam magam egy zsámolyra és onnan szemléltem a többieket, akik tornasorban álltak. Szigorú arckifejezéssel lassan, de határozott mozdulatokat véve lépdelt be hozzánk Márványosi, a testnevelés tanár.
- Van felmentésed? – nyújtotta a kezét a papírért.
- Ömm… nincs, de – kerestem valami kifogást – ömm…
- Ha nincs, akkor nincs. Állj be a többiek mellé azonnal! – kiabált rám. Megforgattam a szemeimet és rágni kezdtem a körmömet. – Nem szólok még egyszer!
- Nem kell, úgy sem állnék be.
- Rendben, egy gonddal kevesebb. A tájékoztató füzeteddel még számolok! – kacsintott, majd elkezdte tartani az unalmasnak mondható órát. Vagyis, nekem nem volt unalmas, éppen elég volt ez a 45 perc arra, hogy átgondoljak mindent.
Az óra végén, lementem az öltözőbe a többiekkel együtt a cuccomért és folytattuk ezt a szörnyű napot.
Megkönnyebbülés volt hallani az utolsó csengőt és felpattanni a kikopott, recsegő padról. Elindultunk Bennyvel hazafele, és beszélgettünk (vagyis ő beszélt én meg gondolkoztam). Hazakísért, majd ment a saját útjára. Szinte berontottam a házba és olyasmiket ordítottam, hogy: „megcsináltam!” „túléltem!”
Mikor végre lecsillapodott a remek állapotom kocsiba ültem, és remegő végtagokkal indítottam be a motort. Alig tudtam, hol vagyok, csak az érdekelt, mi van vele. Kiszálltam az autómból, majd besétáltam a kórházba. Bekopogtattam a szobába, ahonnan nem jött hang. Egy mély levegőt vettem és benyitottam. Nem hittem a szememnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése