Sziasztok! Volt egy kevéske időm, gondoltam leülök írni, aminek itt az eredménye! Hát... 2 hónap alatt 4000 oldalmegjelenítés? Szuperek vagytok, köszönjük, és a kedves üzenetekért, kommentekért is nagyon hálásak vagyunk:) Kérlek Titeket, iratkozzatok fel, pipáljatok és véleményezzetek. Na kellemes olvasást!:P Lili&Ildi&Rebi☺♥
Arra kelek, hogy valaki becsapta a szobám ajtaját. Ordítani tudnék, komolyan. Lerántottam magamról a paplant, és kimentem a szobámból.
- Olivér, már megint csak a bajt csinálod. Elmondtam neked, hogy ne keltsél fel, mit olyan nehéz ezen megérteni? Adjak neked értelmező szótárt? – kiabáltam a lépcsőn lejövet. A szendvicseket készítő szőkeség felnézett, és értetlenkedve válaszolt.
- Ne mindenért már én legyek a hibás!
- Sok mindenért Te vagy. – vontam vállat bólogatva.
- Mi van itt? – jött ki anyu a mosdóból a konyhába. Ja, igen… nem tud semmiről, hajnalban ért haza szegény.
- Semmi, elmondok neki valamit, nem képes betartani. – mutattam Ő felé. – Inkább ülj le mielőtt még itt is csak kárt okozol! – löktem arrébb Őt, és folytattam a rántotta elkészítését. Idő közben a húgomék is felébredtek, na meg az a hárpia is.
- Gyertek! – szólítottam őket, hogy elkészült a reggeli. Elővettem magamnak is egy tányért, de mire odanéztem körülbelül egy tojásnyi rántotta volt a pulton. Persze, Oli már megint utoljára ért ide, nem jutott neki.
- Ahh… - sóhajtoztam szemeimet forgatva. – Vedd el, eszek majd mást!
- Mindegy, edd csak meg!
- Azt mondtam, hogy eszek mást. Érthető? – emeltem fel a hangom ingerülten. Elővettem a hűtőből a szendvicshez a hozzávalókat, és el is készítettem azt. Úgy döntöttem, a szobámban fogyasztom el, most nincs kedvem hozzájuk, bár, senkihez sincs. Miközben a zsemlét ettem, elővettem a laptopom és egy kicsit nézelődtem a neten.
„Ráérsz?” – jött az üzenet facebookon Ya Outól. Mint említettem, nincs kedvem emberekhez, nem írtam vissza. „Átmehetünk?” – világított ismét narancssárgán a közösségi oldalam. Feri nem ártott nekem, miért lennék vele gonosz? Egy ’igen’-nel lerendeztem, és az időponttal, ami 14:00 volt. Vajon mit akarhatnak itt? Lecsaptam a gépem tetejét, és kimentem a szobámból, egyenesen a konyhába. Anya már mosogatott, viszont a többieknek nyoma veszett. Letettem a pultra a tányéromat, és feltettem egy egyszavas kérdést neki.
- Többiek?
- Ildi szobájában, menj be hozzájuk!
- Biztos, hogy nem! – vágtam rá felháborodottan.
- Ja, tényleg! Reggel mi volt az a konfliktus Olivérrel? – kapta fel a fejét.
- Hagyjuk… - vágtam rá lesütött „vizes” szemekkel. – Meghallgatom, mit csinálnak. – tereltem a szót, majd felsétáltam az alacsony, nyikorgó lépcsőn. A folyosón az utolsó ajtóhoz lehajoltam, és a fülemet szinte rácuppantottam a felületére. Csend van…
- Óhh, ne haragudj, nagyon megütöttelek? – tette vállamra a kezét a szöszi. Majdnem kiszúrta a szemem a kilinccsel.
- Képzeld el! – löktem a küszöb másik felére. Majdnem felborult, szívem szerint kiröhögtem volna. Majdnem felborult? Mire felemeltem a tekintetem már a földön feküdt.
- Ömm… jól vagytok? – nyújtogatta nyakát az ágyon ülve Maykee, akinek a komoly tekintete, átváltott egy mosolygós arccá. – Olivér, te meg mit csinálsz ott lent? – nevetett fel. A Szöszi nem igen tudott választ adni, megállíthatatlan kacagásba kezdett, amit még fárasztóbb volt nézni. Felállt az ágyról a barna sárkány, és kezét nyújtotta Oli felé.
- Húzzál vissza! – csaptam rá a kezére és visszalöktem őt.
- Hú, de féltékeny valaki. – vigyorgott makacsul. Eldöntöttem, ilyen emberhez nem szólok. A földön röhögcsélő szőkeség abbahagyta a vihogást, majd felállt.
- Nem jössz be?
- Figyelj, nincs kedvem hozzád! – válaszoltam lekezelően a Szöszkének.
- De miért vagy ilyen?
- Mert… - folytattam volna a mondatomat, de Ya Ou hívása ezt megtagadta. Becsuktam az ajtót, szó szerint rácsuktam Olira, kicsit félrevonultam és beleszóltam a vonalba.
- Szia!
- Szia, már nem tudom, hányszor írtam neked, de nem válaszolsz, akkor biztosan jöhetünk kettőre?
- Letöröltem a telefonomról a messengert. – kuncogtam. – Jöhettek előbb is.
- Akkor fél kettőre nálad, rendben, szia! – mondta, majd megbontottam a köztünk lévő vonalat. Szóval, nem sokára itt vannak. Nagyon elment az idő… Úgy döntöttem, jobb lesz, ha inkább anyuval leszek egy kicsit. Kimentem a konyhába, ahol anya már nem volt. Kinéztem az ablakon, és nem csak őt, de a 3 srácot is találtam. Fogtam a kulcsot, kisétáltam az udvarra, és kaput nyitottam nekik.
- Ömm… ez a sok „cucc” mire kell? – gondoltam itt a gitárra, mikrofonra.
- Ezzel ne törődj, mániánk, hogy cipeljük. – legyintett egyet Bence, majd körbenézett a nagy nappali-konyhánkban.
- Nyugodtan rakjátok le ott a hangszereket! – mutattam az ajtó melletti sarokba.
- Oli itt van? – lépett mellém Ya Ou, miközben narancslevet öntöttem nekik.
- Hagyjál már vele! Amúgy igen, itt van, a folyosó utolsó szobájában. Menjetek fel!
Arra kelek, hogy valaki becsapta a szobám ajtaját. Ordítani tudnék, komolyan. Lerántottam magamról a paplant, és kimentem a szobámból.
- Olivér, már megint csak a bajt csinálod. Elmondtam neked, hogy ne keltsél fel, mit olyan nehéz ezen megérteni? Adjak neked értelmező szótárt? – kiabáltam a lépcsőn lejövet. A szendvicseket készítő szőkeség felnézett, és értetlenkedve válaszolt.
- Ne mindenért már én legyek a hibás!
- Sok mindenért Te vagy. – vontam vállat bólogatva.
- Mi van itt? – jött ki anyu a mosdóból a konyhába. Ja, igen… nem tud semmiről, hajnalban ért haza szegény.
- Semmi, elmondok neki valamit, nem képes betartani. – mutattam Ő felé. – Inkább ülj le mielőtt még itt is csak kárt okozol! – löktem arrébb Őt, és folytattam a rántotta elkészítését. Idő közben a húgomék is felébredtek, na meg az a hárpia is.
- Gyertek! – szólítottam őket, hogy elkészült a reggeli. Elővettem magamnak is egy tányért, de mire odanéztem körülbelül egy tojásnyi rántotta volt a pulton. Persze, Oli már megint utoljára ért ide, nem jutott neki.
- Ahh… - sóhajtoztam szemeimet forgatva. – Vedd el, eszek majd mást!
- Mindegy, edd csak meg!
- Azt mondtam, hogy eszek mást. Érthető? – emeltem fel a hangom ingerülten. Elővettem a hűtőből a szendvicshez a hozzávalókat, és el is készítettem azt. Úgy döntöttem, a szobámban fogyasztom el, most nincs kedvem hozzájuk, bár, senkihez sincs. Miközben a zsemlét ettem, elővettem a laptopom és egy kicsit nézelődtem a neten.
„Ráérsz?” – jött az üzenet facebookon Ya Outól. Mint említettem, nincs kedvem emberekhez, nem írtam vissza. „Átmehetünk?” – világított ismét narancssárgán a közösségi oldalam. Feri nem ártott nekem, miért lennék vele gonosz? Egy ’igen’-nel lerendeztem, és az időponttal, ami 14:00 volt. Vajon mit akarhatnak itt? Lecsaptam a gépem tetejét, és kimentem a szobámból, egyenesen a konyhába. Anya már mosogatott, viszont a többieknek nyoma veszett. Letettem a pultra a tányéromat, és feltettem egy egyszavas kérdést neki.
- Többiek?
- Ildi szobájában, menj be hozzájuk!
- Biztos, hogy nem! – vágtam rá felháborodottan.
- Ja, tényleg! Reggel mi volt az a konfliktus Olivérrel? – kapta fel a fejét.
- Hagyjuk… - vágtam rá lesütött „vizes” szemekkel. – Meghallgatom, mit csinálnak. – tereltem a szót, majd felsétáltam az alacsony, nyikorgó lépcsőn. A folyosón az utolsó ajtóhoz lehajoltam, és a fülemet szinte rácuppantottam a felületére. Csend van…
- Óhh, ne haragudj, nagyon megütöttelek? – tette vállamra a kezét a szöszi. Majdnem kiszúrta a szemem a kilinccsel.
- Képzeld el! – löktem a küszöb másik felére. Majdnem felborult, szívem szerint kiröhögtem volna. Majdnem felborult? Mire felemeltem a tekintetem már a földön feküdt.
- Ömm… jól vagytok? – nyújtogatta nyakát az ágyon ülve Maykee, akinek a komoly tekintete, átváltott egy mosolygós arccá. – Olivér, te meg mit csinálsz ott lent? – nevetett fel. A Szöszi nem igen tudott választ adni, megállíthatatlan kacagásba kezdett, amit még fárasztóbb volt nézni. Felállt az ágyról a barna sárkány, és kezét nyújtotta Oli felé.
- Húzzál vissza! – csaptam rá a kezére és visszalöktem őt.
- Hú, de féltékeny valaki. – vigyorgott makacsul. Eldöntöttem, ilyen emberhez nem szólok. A földön röhögcsélő szőkeség abbahagyta a vihogást, majd felállt.
- Nem jössz be?
- Figyelj, nincs kedvem hozzád! – válaszoltam lekezelően a Szöszkének.
- De miért vagy ilyen?
- Mert… - folytattam volna a mondatomat, de Ya Ou hívása ezt megtagadta. Becsuktam az ajtót, szó szerint rácsuktam Olira, kicsit félrevonultam és beleszóltam a vonalba.
- Szia!
- Szia, már nem tudom, hányszor írtam neked, de nem válaszolsz, akkor biztosan jöhetünk kettőre?
- Letöröltem a telefonomról a messengert. – kuncogtam. – Jöhettek előbb is.
- Akkor fél kettőre nálad, rendben, szia! – mondta, majd megbontottam a köztünk lévő vonalat. Szóval, nem sokára itt vannak. Nagyon elment az idő… Úgy döntöttem, jobb lesz, ha inkább anyuval leszek egy kicsit. Kimentem a konyhába, ahol anya már nem volt. Kinéztem az ablakon, és nem csak őt, de a 3 srácot is találtam. Fogtam a kulcsot, kisétáltam az udvarra, és kaput nyitottam nekik.
- Ömm… ez a sok „cucc” mire kell? – gondoltam itt a gitárra, mikrofonra.
- Ezzel ne törődj, mániánk, hogy cipeljük. – legyintett egyet Bence, majd körbenézett a nagy nappali-konyhánkban.
- Nyugodtan rakjátok le ott a hangszereket! – mutattam az ajtó melletti sarokba.
- Oli itt van? – lépett mellém Ya Ou, miközben narancslevet öntöttem nekik.
- Hagyjál már vele! Amúgy igen, itt van, a folyosó utolsó szobájában. Menjetek fel!
Kiosztottam nekik az üdítőket, majd felengedtem őket a szobába, ahol a többiek is vannak. Én a saját szobámban tartózkodtam, főleg a Szöszi miatt. Olvastam, neteztem, és egyéb más unaloműzőkkel foglalkoztam mindaddig, amíg meg nem szomjaztam. Becsaptam magam után az ajtót, majd elindultam a folyosón, de Sziki megállított.
- Jó is, hogy jössz, mutathatunk valamit? – fogta meg a két vállam.
- Igen, kíváncsi vagyok. – mondtam, majd követtem őt egészen a nappaliig, ahol leültettek egy székre. „Why can't I get you of my bed?” – hallottam meg Benny szájából a Scream első sorát. Le akartam állítani, de a szívem azt parancsolta, ne tegyem. Szóval erre használják azt a sok hangszert, nem pedig csak úgy hordják maguknál. A gyomrom összeszorult, a szívem gyorsabban vert, a szemeim megteltek könnyekkel. Nem tudok a szemeibe nézni. Nem értem, miért hibáztattam Őt, mikor nem is tudom mi az igaz. Nem tudom, mi lágyította meg a lelkem. Talán az, hogy látszik rajta, most ezt nem csak elénekli, ezt üzeni. „How do you feel now? You gotta go! Go!” – ez zökkentett ki a gondolataimból. Muszáj volt ránézni, és megtapsolni, ezért megtettem. - Nos, „how do you feel now?1” – kérdezte Benny a meglepetésem után. Mit érzek most? Azt, hogy hülye vagyok, de attól még haragszom Rá.
- Köszi, jól vagyok. – nevettem fel, és még véletlenül sem az igazat mondtam. – Srácok, ügyesek vagytok nagyon. – álltam fel a székről, és öntöttem magamnak egy pohár vizet, hiszen ezért jöttem ki.
- Leesett a tantusz? – lépett mellém Ya Ou és halkan súgta a fülembe.
- Igen, de ezzel mi volt a cél?
- Csak felhívott minket az este folyamán (gondolhatod mennyire örülhettünk neki), hogy ezt ki szeretné adni magából, mégpedig előtted. Ennyi… Szerintem menj oda hozzá, nem rossz azt nézni, hogy tiszta depi? – mutatott a kanapén lehajtott fejjel ülő szőkeségre. Letettem a poharat, majd csendben az ülőbútor mögé léptem, és masszírozni kezdtem.
- Ügyes vagyok?
- Igen, de jobban örülnék, ha az ölembe ülnél. – fogta meg a vállán lévő kezemet. Eleget tettem kérésének, karomat átfontam a nyakán, és csak a két szemét fürkésztem. Találtam az arcán egy sebet:
- Ott egy bibi! – mutattam az orrán lévő kicsi sebre, és egy apró puszit nyomtam rá.
- Tudom, tegnap este bevertem a szekrénybe. – mosolygott rám szédítően.
- Figyelj, bocs, hogy ilyen szemét voltam, de tény és való, hogy nem tudok továbblépni azon, amit tegnap láttam.
- Tudod, ellöktem magamtól, de már késő volt. Ha hiszed, ha nem, én szeretlek, és szeretni is foglak, akármilyen bunkó leszel, akárhányszor löksz föl, akárhányszor kötsz belém, akárhányszor pofozol fel, mindig, örökké… Megcsókolhatok én 1000 lányt, egyik sem adja nekem azt, amit Te adtál, egyiknek sem fogok érzéseket átadni, egyiket sem fogom szeretni, csak is Téged! Találkozhatok bármennyivel, egyiknek sem fogok elájulni a mosolyától, egyiket sem fogok kívánni, egyik sem fog megbabonázni. Nekem csak Te vagy, ez így helyes! – suttogott, majd megcsókolt. Beleszerettem, újra, minden csóknál. A szívem kiugrik a helyéről. – Szeretlek! – motyogott a csókba.
- Szeretlek!
- Mi is ilyenek vagyunk amikor „nyalakodunk”? – hallottam egy halk hangot a konyhából, mire elmosolyodtam.
- Jaj, Ya Ou, ti rosszabbak vagytok, Fanni egyenesen felfal. – nevetett Bence. Az idő rohan, sötétedik, mi fáradunk. Nem tudom meddig ülhettem az ölében, és meddig zsibbasztottam a lábát.
- Aúú!! Nem tudok ráállni a lábamra! – huppant vissza a Szöszi.
- Ilyen nehéz vagyok? „Hangyás?2” – kuncogtam, majd én is visszaültem, de már mellé. Mikor Oli lába „kihangyásodott felmentünk az emeletre, azon belül a fürdőbe, ahol terveink szerint együtt időzünk majd el. Engedtem vizet, tettem bele habfürdőt, majd szó szerint lerángattuk egymásról a ruhákat. Elég nagy a kádunk, szinte teljesen el tudunk feküdni, akár ketten is. Mellkasára döntöttem a fejem és szó nélkül szemléltem a csempét.
- Ma este Tiéd vagyok, ma nem állítok szabályokat. – szólaltam meg, s az eddig fejem alatt lévő kezemet a hasára tettem, majd simogatni kezdtem.
- Akkor széjjelpuszilhatlak? – lelkendezett.
- Csak, ha én is Téged.
- Áll az alku… Mrs. Patocska. – puszilt bele a hajamba.
- Na, az még odébb van. – kuncogtam. – Juj! A fiúk? Hazamentek?
- Nem, kint beszélgetnek anyuddal, jó a fülem.
Kihűlt a víz, szétáztunk. Kijöttünk a fürdőből egy-egy szál törölközőben. Ya Ou, pont a lépcsőn jött felfelé, s megakadt a szeme rajtunk.
- Húha! Mi lesz itt? – vigyorgott, mintha már előre megtervezte volna az esténket.
- Nem az, amire te gondolsz, bár... Csaj hiányod van, tesó? – fordult hátra a szerelmem, aki karja éppen a hátamat fonta körbe. - Sosincs.
Beléptünk a szobába, rögtön engedtünk a csábításnak. Alig, hogy becsuktam az ajtót, az ágynak löktem és csókcsatázni kezdtünk. Ujjai cirógatták a hátam, de szinte kaparták, majd levette rólam az egyetlen textilt is, a törülközőt. Már nem az ajkamat, hanem a nyakamat kényeztette, igen, igaza van Ya Ounak, mi lesz itt?
Szerintetek?:D1: Hogy/mit érzel most - angolul
2: Zsibbadt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése