6. rész -Minden rendben lesz, ez biztos?

Sziasztok. Igen, meghoztuk a következőt. Remélem tetszeni fog majd nektek. Komizzatok, véleményezzetek. Szóval, kellemes olvasást Drágák! Lili & Ildi & Rebi ☺♥



Lili szemszöge:

Nem volt könnyű felkelni, féltem a mai naptól. Nem tudom mi lesz velem, rettenetesen feszült vagyok. Felültem az ágyban, térdem felhúztam, fejem pedig ráhajtottam. Nem mozdultam meg, csak remegtem. Oldalra néztem és láttam, Oli még alszik. Megsimogattam a hasát és felálltam. Kerestem egy felsőt, ami egy fehér pulcsi volt, nadrágnak meg egy egyszerű csőfarmert vettem fel.Felöltöztem és mentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, nem kívántam meg semmit. Nem bírok enni. Becsuktam a hűtőajtót, kimentem a nappaliba és elkényelmesedtem a kanapén. Elővettem a telefonom és írtam egy SMS-t Ildinek.

 Ma jön velem a kórházba, aminek örülök, hiszen mégis csak a testvérem. Nem sokára anyunak üzentem, majd megöli a kíváncsiság, azt hiszem meg is ölheti.

 Felálltam a kanapéról és megint belenéztem a hűtőbe. Kinyitottam és éreztem, hogy valaki megfogja a derekam, hátrafordultam és megcsókoltam a Szőkeségemet.
- Jó reggelt Szívem! Hát te? Mi ez a korán kelés? – kíváncsiskodott.
- Nem bírok aludni, már másodszorra nézek bele a hűtőbe és semmi. – panaszkodtam neki, mire Ő ölébe kapott, becsukta a hűtőt és felültetett a konyhapultra, majd szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrtam hajába és magamhoz szorítottam meleg testét. Csókja forró és hosszú volt, nyelveink táncot jártak. Egyre jobban szeretem Őt és egyre jobban kívánom. Nem bírok magammal. A fájdalmaimat elfelejtem, ha vele vagyok, fizikailag és lelkileg is egyaránt.

- Szeretlek! – motyogta bele a csókba.
- Akarlak! – „válaszoltam” halkan. Ő csókolt tovább, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Szinte már egybe forrtunk, csak csókolt megállás nélkül. Beleszerettem, most már tudom.
- Olivér, én szerelmes vagyok… - néztem fel rá.
- Abba szőke idiótába, aki bármit megtenne érted? – mosolygott rám.
- Igen, belé. – folytattam a csókot, amit Ő viszonzott.
- Én is szerelmes vagyok… - nézett két szép szemével az enyémbe.
- Nincs itthon marlenka, úgy hogy az elmélet megbukott Szívem. – kuncogtam.
- Most miért rontod el ez a csodás pillanatot, Te? – vágta be a kamu durcát, mire én megcsókoltam. Csókunk sokáig tartott, csak faltuk egymást.
- Még mindig elrontottam? – nyögtem ki.
- Javítottál a helyzeten de, nem tudom. Nem elég. – huncutkodott.
- Nana! Nem szabad! – toltam le Oli kezét a fenekemről. – Majd este Kicsim!
- Rendben, ezt megjegyeztem. – folytatta a durcázást. Karom átfontam a nyakán és csókoltam tovább, mit Ő viszonzott.
- Mivel engesztelhetlek ki? – nyomtam egy puszit az arcára.
- Khm… khm… na, jó nem huncutkodok, egy tálca marlenkával talán kiengesztelhetsz. – húzott egy félmosolyt.
- Ismerlek. Anyuval megbeszélem. Tényleg! Nem is szóltam, hogy ma anyu jön.
- Elvettem az eszed, Cica? – harapta be szája szélét.
- El bizony. Még mennyire! – kezdtem bele egy csókcsatába, amit Ő nem hagyott annyiban. Teljesen magához húzott, testem rásimult az övére. Éreztem a szívverését, a ritmusát. Éreztem a levegővételét, „hallottam” ahogyan a vér folydogál az ereiben. A csókok átka a levegőhiány, ami minket is szétválaszott. „Lemásztam” a pultról és újra megnéztem a hűtőt. Még mindig nem kívántam semmit.
- Na, csak engem kívánsz? – kuncogott.
- Téged örökké foglak! – fordultam Olivér felé és átkaroltam, majd egy puszit adtam neki. Bementem a nappaliba és csak néztem ki a fejemből. Még mindig nem bírtam volna lenyelni egy falatot sem. Gondolkozok, egyszer csak megéreztem a palacsinta illatát, amitől elkapott a hányinger. Fogtam egy díszpárnát és az orromhoz nyomtam, nem bírom az étel illatát.
- Még mindig nem kívánod? Palacsintát csinálok. – kiabált be a nappaliba Oli.
- Nagyon rendes tőled, meg minden, tudom, hogy csak kedveskedni akarsz, de egy falatot nem bírnék lenyelni. – álltam fel a kanapéról és kimentem a konyhában sűrgő-forgó Szöszihez.
- Ne izgulj, minden rendben lesz! Ott leszek! – bíztatott.
- De nem tudom mi lesz velem Olivér, vágod? – keseredtem el.
- Én tudom, nem lesz baj. „Meggyógyulsz”, ígérem. – nyomott egy puszit a fejem búbjára. A palacsinták csak sorakoztak egymáson, a legfelsőből lecsippentettem egy darabot, megpróbáltam lenyelni. Be kell valljam, nem esett rosszul, sőt, ízlett.
- Olivér, meghoztad az étvágyamat! Köszönöm, cuki vagy. – mosolyogtam rá és előszedtem egy tányért a szekrényből, majd rátettem egy palacsintát. Szórtam rá egy kis kakaót és leültem enni. Nem mondom, hogy nem esett jól, de ettem már jobbat is. Jól esik, hogy Olivér mindent megtesz még az ilyen kicsi dolgokért is. „Abba szőke idiótába, aki bármit megtenne érted?” Igen, tényleg igaza van, nagyon szeretem Őt. Felálltam az asztaltól, visszatoltam a széket és elkezdtem mosogatni, a mosogatás közepén járhattam, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Megtöröltem a kezem a nadrágomban és felvettem a telefont.
- Szia anyu! – szóltam bele a vonalba.
- Szia kincsem! Mindjárt nálad vagyok, csak azért, hogy ne érjen váratlan meglepetés.
- Jó, okés, akkor indulok haza, csak pont mosogatok.
- Kinél vagy?
- Majd elmondok mindent. Na, puszi. – ezzel leraktam. Bementem a nappaliba és a kanapén fekvő Szöszi mellé ültem, pólóját felhajtottam és simogatni kezdtem izmos hasát.
- Édesem, mennünk kell. Anyu most hívott, hogy mindjárt itt van, és Ildiért is be kell ugranom.
- Nekem, Téged oda már nem engedlek, még, hogy nagyobb bajod essen. – fogta meg a kezem és megcsókolt.
- Aranyos vagy. Amúgy most pont mosogatok, hagyjam abba? – kérdeztem tőle.
- Igen Szívem, majd megcsinálom valamikor. – mosolygott rám, majd felállt a kanapéról, ebben követtem én is. Felvettem a cipőmet, majd vállamra kaptam a táskám és kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptünk a házból, s siettünk a kocsihoz. Most Olivér vezetett oda, addig én hívtam Ildit. Hallottam, ahogy csöng 1-2-t, utána, már az ő hangját hallottam, tehát most nem Ádámmal van elfoglalva hála az égnek.
- Szia, mondd!
- Szia, megyünk érted Olival, nem sokára anyu is itt lesz.
- Ja, oké. Akkor készülődök, na, puszi. – ezzel lerakta a húgom a telefont… Mikor Ádámékhoz értünk szálltam volna ki, de Oli karja visszahúzott.
- Nem akarom, hogy menj, még bajod esik. – aggodalmaskodott.
- De akkor veled megyek, féltelek.
- Nem, maradj itt! – mutatott az ülésre.
- Akkor hívom Ildit, hogy jöjjön ki. – mondtam az ötletemet.
- Nem szükséges, bemegyek és kész. – húzott egy félmosolyt.
- Ha baj van, szólj! Szeretlek Életem! – nyomtam egy puszit az arcára. Oli felállt, becsukta a kocsi ajtaját és már ment is a szemben lévő házhoz. Nem vettem le róla a szemem, nagyon féltem, nem tudom, mit csinál majd vele az a szemét… Pár perc múlva megláttam Olivért, mire nekem felcsillant a szemem, de el is szomorodtam, Ildinek piros, kisírt szemei voltak. Szöszi kinyitotta az autó ajtaját és beült. Ildi a hátsó ülésen foglalt helyet.
- Mi a baj Szívem? – fordultam hátra Ildihez.
- Semmi, Ádám. – biggyesztette le az ajkát. Olivéren láttam, hogy felmegy a pumpa, ezért inkább befejeztük ezt a társalgást a húgommal. Éreztem, hogy egyre feszültebb vagyok, és egyre jobban izgulok. A lábaim folyamatosan jártak, nem bírtam megállítani őket. Mikor megnéztem az időt a telefonomon, még idegesebb lettem. 13:48, az az 2 óra múlva már a kórházban leszek.
- Olivér, én nagyon félek. – tettem kezem a felkarjára.
- Nincs miért, ott leszek és vigyázok rád. – nyugtatott.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! Nagyon szeretlek! – gördült mosolyra a szám.
- Én is szeretlek!
- De jó nektek, ti boldogok vagytok. – gördült egy könnycsepp végig Ildi arcán. Láttam, hogy Olivér legbelül majd felrobban.
- Psszt! Ildi, ne! – szóltam Ildire, mire ő csak bólintott egyet, értette a jelzést… Otthon megálltunk, majd kiszálltunk a kocsiból. Kinyitottam az ajtót, levettem a cipőmet, majd leültem a kanapéra, mit sem törődve azzal, hogy anyu mindjárt itt lesz. A húgom leült mellém és próbálta elterelni a figyelmemet arról, hogy nemsokára a kórházban leszek, de sajnos nem ment neki.
- Nos, hogy vagy? Olivérrel kapcsolatban mi van?
- Hagyjál, kérlek a kérdéseiddel, most nincs kedvem ilyenekre válaszolni. – álltam fel a kanapéról, közben az ideg beszélt belőlem.
- Jó, ne haragudj. Tudom milyen nehéz most. – Ildi együtt érzett velem. Nemsokára meghallottam, hogy szól a csengőm. Odasiettem az ajtóhoz és beengedtem az én imádott anyukámat.
- Szia anya! Úgy hiányoztál! – ugrottam anyu karjaiba. Olyan boldog voltam, végre láthatom.
- Szia kincsem! Te is nekem!
Azt hittem anya megfojt, olyan szorosan ölelt, de jól esett. Megfogtam a kezét és bevezettem a nappaliba, ahol Ildi tárt karokkal várta. Amíg a húgomék ölelkeztek, Olivér „keresésére indultam”. Hol máshol találnám meg, mint a hűtőben? Éppen kutakodott, azt, hogy valójában mit is keresett, azt nem tudom.
- Oli, itt van anyu! Bemutatlak neki. – súgtam a fülébe.
- Mint barátot? – kérdezte tőlem, miközben becsukta a hűtő ajtaját.
- Csak bemutatlak neki, mindegy hogy. – húztam a nappali felé a Szőkeségemet.
- Anya, Ő itt Olivér. Gondolom, tudod kiről van szó. – mosolyogtam anyára.
- Szia Olivér! Molnár Leila – köszönt a Szöszikémnek. – Igen kicsim, tudom, kiről van szó, Ildikének köszönhetően.
- Szia Leila. – mosolygott Anyura. Kimentem a konyhába, öntöttem üdítőt és odavittem anyának, amit meg is ivott. Leültünk a kanapéra és elkezdtünk beszélgetni. Anya rögtön belecsapott a közepébe.
- És kicsim, Olivérrel milyen a kapcsolatod? Jóban vagytok? – kérdezte kíváncsiskodóan anya.
- Mint látod, imádom Őt! – bújtam a mellettem ülő Olivérhez, mire Ő csak egy puszit lehelt a fejem búbjára.
- Ja, és miért hívtál? Mert ugye SMS-ben nem mondtad el. – tért anya a lényegre.
- Hát, őszintén szólva, Ildi összejött Ádámmal, az exemmel, folyton vele volt, mindig a fiúnál találtam meg és egyik nap elmentem érte, hogy haza kellene menni. Persze Ádám megint kezdte a dolgait, letepert a földre és jól megrugdosott. – mondtam, s közben láttam, hogy Olivér ismét ideges lesz, szóval inkább ezt nem folytattam. – Szóval kórházba kerültem, de ezt inkább majd elmesélem máskor.
- Hogy mi?! Mit csinált? És Ildikó engedte? Nem szólt rá véletlenül? – meredt rám.
- De, igen rászólt, de ő csak csinálta tovább. Na, mindegy. Ma a húgomat hazaviszed? – tereltem a témát.
- Igen, már jó lesz, hiszen a barátnői sem bírják nélküle. – mosolygott rám.
- Gondolom. – kuncogtam. – Egyébként lassan indulnunk kell. – mondtam ingerülten, mire a többiek elkezdtek készülődni. Mikor kiléptem a küszöbön görcsberándult a gyomrom. Olyan izgulós görcs volt ez. Lifttel lementünk, beültünk Oli autójába és máris úton voltunk. Egész úton a telefonomat kapcsoltam ki-be, s az időt nézegettem. Egyre közelebb voltunk a kórházhoz, egyre jobban féltem, vajon mi is lesz. Pár perc múlva már üres volt az autó, mindannyiunk bent volt az épületben.

Olivér szemszöge:

Mondani könnyű, átélni nehéz… Nagyon izgulok, jelenleg minden porcikám remeg. Érdekes, alig eltelt egy hét és már attól félek, hogy elveszítem Őt. Lehetetlennek tartom nélküle az életet, annyira megszerettem az elmúlt pár napban. Most éppen a műtő előtti folyosó egyik székét koptatom, és várom, hogy mi lesz. Mellettem Leila ül, fehér, kihűlt keze remeg. A másik oldalamon Ildi támasztja a falat, és jól láthatóan gondolkozik, sajnos nem túl szép dolgokon. Csend volt az egész folyosón, a légy zümmögése is elcsendesült, egy árva hang nem szökött ki senki torkán. Ilyenkor nehéz beszélni, de még megmozdulni is.
Egyszer csak hallom, hogy kikopognak az ajtón és a doktor úr jött ki. Hirtelen megörültem, de az arcából ítélve nem jó hírrel szolgált.
- Sajnálom, - nézte a földet. - …