Sziasztok. Ma még a nap végére meghoztam nektek a következőt. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap alatt majd hármat megírok. De ez most így jött össze. Kellemes olvasást! Pipálni, komizni, feliratkozni ér! Puszi Lili&Ildi&Rebi♥
Úgy döntöttem, megpróbálom álomra hajtani fejem, ha nem merem megnézni ki az a valaki. Sok ideig próbálkoztam az alvással, de nem jártam sikerrel. Egyszer csak csipogást hallok, ez a mikró volt, szóval visszajött az áram. A lámpa felkapcsolódott, az erős fény zavart, így magamra húztam a takarót. Zörgést hallottam, illetve mintha valaki lépdelne. Lejjebb húztam a paplant, épp az orrom kidugtam. Nem láttam senkit. Felültem a kanapén, s körbenéztem. Még mindig csak magamat találtam. Kicsit megnyugodtam, végre nincs több baj. Felálltam, ruhám, megigazítottam és bementem a hálóba. Megkerestem a pizsamám és magamra vettem. Kicsit megéheztem, de nem bírtam volna enni, ezért azt a döntést hoztam, hogy kimegyek inni. Ahogy beléptem a konyhába, mindent elfelejtettem. Mégiscsak volt itt „valaki”. Ott gubbasztott a sarokban.
- Te meg mit keresel itt? Menj ki a házamból azonnal! – ordítottam Olivérre, aki felállt, és a falnak támaszkodott.
- Meglepetés lett volna, Ágival le van beszélve, úgy hogy nyugi. – mondta lazán, mintha ez egy átjáró ház lenne.
- És ez mire volt jó? Azt hitted majd ugrálva fogok neked röhögcsélni, hogy „jajj, de jó vicc volt”? – gúnyolódtam idegesen. – Takarodjál el!
- Jó, most miért húzod fel magad? Ártottam neked? NEM! – mondta még mindig halál nyugodtan, Őt nem a szívinfarktus fogja elvinni, az egyszer biztos.
- Nem érdekelsz! Menj innen! Nem akarlak látni! – parancsoltam, már igen feszülten és dühösen. Kinyitottam a bejárati ajtót és kilöktem rajta a Szöszit, majd be is csuktam azt. Leültem az ajtó elé, és zokogni kezdtem. Könnyeimet nem bírtam visszatartani, ennek már muszáj volt valahol kijönnie.
Úgy döntöttem, megpróbálom álomra hajtani fejem, ha nem merem megnézni ki az a valaki. Sok ideig próbálkoztam az alvással, de nem jártam sikerrel. Egyszer csak csipogást hallok, ez a mikró volt, szóval visszajött az áram. A lámpa felkapcsolódott, az erős fény zavart, így magamra húztam a takarót. Zörgést hallottam, illetve mintha valaki lépdelne. Lejjebb húztam a paplant, épp az orrom kidugtam. Nem láttam senkit. Felültem a kanapén, s körbenéztem. Még mindig csak magamat találtam. Kicsit megnyugodtam, végre nincs több baj. Felálltam, ruhám, megigazítottam és bementem a hálóba. Megkerestem a pizsamám és magamra vettem. Kicsit megéheztem, de nem bírtam volna enni, ezért azt a döntést hoztam, hogy kimegyek inni. Ahogy beléptem a konyhába, mindent elfelejtettem. Mégiscsak volt itt „valaki”. Ott gubbasztott a sarokban.
- Te meg mit keresel itt? Menj ki a házamból azonnal! – ordítottam Olivérre, aki felállt, és a falnak támaszkodott.
- Meglepetés lett volna, Ágival le van beszélve, úgy hogy nyugi. – mondta lazán, mintha ez egy átjáró ház lenne.
- És ez mire volt jó? Azt hitted majd ugrálva fogok neked röhögcsélni, hogy „jajj, de jó vicc volt”? – gúnyolódtam idegesen. – Takarodjál el!
- Jó, most miért húzod fel magad? Ártottam neked? NEM! – mondta még mindig halál nyugodtan, Őt nem a szívinfarktus fogja elvinni, az egyszer biztos.
- Nem érdekelsz! Menj innen! Nem akarlak látni! – parancsoltam, már igen feszülten és dühösen. Kinyitottam a bejárati ajtót és kilöktem rajta a Szöszit, majd be is csuktam azt. Leültem az ajtó elé, és zokogni kezdtem. Könnyeimet nem bírtam visszatartani, ennek már muszáj volt valahol kijönnie.
A nagy sírásom
végén vettem egy mély levegőt, és felálltam. Kinéztem a kukucskálón, és Olivért
találtam meg. A falat támasztotta – mint mindig – közben felfelé nézett, és ha
jól láttam magában beszélt. Ujjaival fektetett nyolcasokat rajzolt, és az
arcából ítélve gondolkozott. Nem tudnék úgy elaludni, hogy tudom, a közelemben
van, ezért kimentem hozzá és elküldtem.
- Olivér, nem elmondtam, hogy menj el? Miért nem értesz a szép szóból? Mondjam máshogy? Húzz el, nem érdekel hová, csak ne lássalak! – mondtam neki ismét a megszokottnál hangosabban.
- Nem kell, hogy rám nézz. – szűrte ki fogai közül, s közben rám sem nézett, még mindig a plafont szemlélte.
- Te olyan egyszerű vagy. – forgattam meg szemeimet. – Unom a fejed egyébként.
- Aha, múltkor meg ott nyöszörögtél nekem, hogy mennyire szeretsz! – nézett most már rám, dühösen.
- Az múltkor volt drága „barátom”, az múltkor volt. – szorult ökölbe a kezem. Éreztem, hogy nagy önuralom kell ahhoz, hogy megválogassam a szavaimat.
- Tegnap… - nyújtott rám lekezelően nyelvet.
- Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha hanyagoljuk egymást. – vontam vállat és elindultam befelé az ajtón, de még hátrafordultam. – Amúgy takarodj!
Ahogy beléptem a lakásba elöntött a méreg. Legszívesebben mindent a földhöz vágtam volna. Bementem a nappaliba, lefeküdtem a kanapéra és megpróbáltam elaludni. Még véletlenül sem a saját ágyamban húztam meg a lóbőrt, hiszen ott volt valami Olival, amire nem szívesen emlékszem vissza.
Reggel ballábbal keltem fel, semmihez nem volt kedvem, kicsit másnaposnak éreztem magam. Bementem a szobámba, felvettem egy hófehér pólót, egy sorttal párosítva. Utam a fürdőbe tartott, ahol meglehetősen sok időt töltöttem. Valahogy ezt a nyúzott arcot el kellene tüntetni. Raktam fel alapozót, korrektort, púdert meg mindenféle nem tudom mi a neve micsodát. Épp a szemhéjtusnál járhattam, kinyitottam azt és az egész a világos pólómra csöpögött. Hát persze, csak én lehetek ilyen ügyes. Vízzel megpróbáltam eltüntetni azt a nagy pacát, de még nagyobb lett. Fogtam egy ollót és elkezdtem szabdalni a felsőmet. Mindenféle lyukat, csíkot vágtam bele. Csoda, hogy maradt textil.
- Olivér, nem elmondtam, hogy menj el? Miért nem értesz a szép szóból? Mondjam máshogy? Húzz el, nem érdekel hová, csak ne lássalak! – mondtam neki ismét a megszokottnál hangosabban.
- Nem kell, hogy rám nézz. – szűrte ki fogai közül, s közben rám sem nézett, még mindig a plafont szemlélte.
- Te olyan egyszerű vagy. – forgattam meg szemeimet. – Unom a fejed egyébként.
- Aha, múltkor meg ott nyöszörögtél nekem, hogy mennyire szeretsz! – nézett most már rám, dühösen.
- Az múltkor volt drága „barátom”, az múltkor volt. – szorult ökölbe a kezem. Éreztem, hogy nagy önuralom kell ahhoz, hogy megválogassam a szavaimat.
- Tegnap… - nyújtott rám lekezelően nyelvet.
- Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha hanyagoljuk egymást. – vontam vállat és elindultam befelé az ajtón, de még hátrafordultam. – Amúgy takarodj!
Ahogy beléptem a lakásba elöntött a méreg. Legszívesebben mindent a földhöz vágtam volna. Bementem a nappaliba, lefeküdtem a kanapéra és megpróbáltam elaludni. Még véletlenül sem a saját ágyamban húztam meg a lóbőrt, hiszen ott volt valami Olival, amire nem szívesen emlékszem vissza.
Reggel ballábbal keltem fel, semmihez nem volt kedvem, kicsit másnaposnak éreztem magam. Bementem a szobámba, felvettem egy hófehér pólót, egy sorttal párosítva. Utam a fürdőbe tartott, ahol meglehetősen sok időt töltöttem. Valahogy ezt a nyúzott arcot el kellene tüntetni. Raktam fel alapozót, korrektort, púdert meg mindenféle nem tudom mi a neve micsodát. Épp a szemhéjtusnál járhattam, kinyitottam azt és az egész a világos pólómra csöpögött. Hát persze, csak én lehetek ilyen ügyes. Vízzel megpróbáltam eltüntetni azt a nagy pacát, de még nagyobb lett. Fogtam egy ollót és elkezdtem szabdalni a felsőmet. Mindenféle lyukat, csíkot vágtam bele. Csoda, hogy maradt textil.
Folytattam ezt a remekül elkezdett smink
készítését. Mikor „kész” lett, a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, és
elkapott a hányinger. Nem bírok enni, nem kívánok semmit. Felültem a pultra,
elővettem a – nálam is okosabb – telefonom és megnéztem az ask-omat,
instagram-omat, illetve a facebookom. Mikor az utóbbinál jártam, nagyon szomorú
lettem. Miért kell beleszólni más életébe? „Hallod, amíg Olika veled volt
megálltál a lábadon, most meg segítség kell? Semmire kellő vagy!” – ezt írta
nekem egy roppant „kedves” személy. Egy az, hogy senkinek semmi köze hozzám és
Olihoz, kettő nem ismernek, szóval nem tudom, miért mondanak rólam ilyeneket.
Persze a végére az a mondat feltétlen kellett, anélkül, már nem tud beoltani. –
forogtak az agytekervényeim. Leugrottam a konyhapultról, kimentem az
előszobába, felvettem a Converse tornacipőm, és nagy unalmamban kimentem egyet
sétálni.
A szél fújta össze-vissza a hajam. Nem tudom most merre tartok, de az a lényeg, most hol vagyok. Éppen a főutca betonját koptatom cipőm talpával, és a zene üvölt a fülembe. Most már nem kell attól félni, hogy esetleg meghallom Olivér hangját, mert letöröltem az összes dalt, amiben Ő van. Ugyanezt tettem a képekkel is, mind a szemetesben tanyázik. Megint kimentem a parkba és ugyanazon a hintán foglaltam helyet, mint tegnap. Ismét szívecskéket vakartam a földbe. Úgy látszik mániává vált. Éreztem, hogy megrezzen a telefonom, hát persze, ki lenne más, mint Olivér. Még véletlenül sem akartam felvenni, hiszen nem vagyok kíváncsi rá. Holnap elszakadok Budapesttől, lehet, sosem jövök már ide vissza és én most vagyok ilyen állapotban? Visszatettem a zsebembe a készüléket, és véstem tovább. Szerintem, ha egy kicsit is tovább folytatom ezt a remek tevékenységet, kilyukad a cipőm orra. Felálltam a hintáról és beültem a sarki kávézóba. Ott vettem egy kávét, és elfogyasztottam. Közben megint csak jártak az agytekervényeim. Olyan magányosnak érzem magam, nincs senkim. Ágica nem törődik velem, naphosszat a szerelmével van, anya messze van, apa még inkább, barátaim nincsenek, de ha így folytatom, nem is lesznek. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beférkőzni Ági családi fészkébe, csak, mert nem tudom fizetni a rezsit. Ma ezt nagyon át kell gondolnom, hisz holnapután már úton leszek. Nem tudom, mi lenne a helyes. Itt olyan egyedül vagyok, ott meg nem hiszem, hogy be tudnak majd fogadni, mivel csak angolul tudok (középfok). Erre azt hiszem, még alszok egyet. Mikor megittam az italomat, felálltam és kimentem az utcára. Nem tudom, mit csináljak, eddig olyan gyorsan elteltek a napok. Most is csak 9 óra van. Arra a döntésre jutottam, hogy hazamegyek és alszok – nincs más ötletem – a pihe-puha ágyamban, ömm… jut eszembe, a kanapén. Bementem az előszobába, levettem a cipőm, és leültem a nappaliban. Elővettem a laptopom, és a keresőbe a „tattoo” szót ütöttem be. Valamiért úgy érzem, egy tetkó erőt adna nekem. Igaz, ez csak tinta, ami a bőröd alá van szúrva, de nekem mégis sokat jelentene. Bezártam a keresőt és a facebookom nyitottam meg. Megint, sok-sok értesítés, és millió üzenet, amik között megtaláltam Ági küldeményét.
„Szia. Ma sem alszom otthon, ne haragudj. Na, mindegy, érezd jól magad és pihenj! Puszi” – ezt kaptam tőle. Csodás, még egy magányos este. Lecsuktam a laptopom tetejét és csendben ültem. Miért megy ilyen lassan az idő? Másnak is ilyen?
Ezt nagyon érdekes gondolatmenetet megint a telefonom zavarta meg. Meg sem néztem kinek hiányzom, a piros gombra nyomtam. Nem vagyok kíváncsi senkire. Akkor a magányomról én tehetek?
Igen, én küldtem el Olivért, én hibám miatt nincs itthon sosem Ági, és az én hibám az, hogy egyedül vagyok.
És ezek után kapom azt, hogy „neked nincsenek érzéseid”. Akkor ezek mik?
A napom hátralévő része unalmasan és egyhangúan telt. Az estém viszont jól sikeredett. Elfogyott a tusfürdőm, ezért újat kellett bontani és nagy örömömre, kakaóvajas volt. Szóval ettől is boldogabban feküdtem le aludni. A másik, pedig, hogy már csak egy napom van itt Pesten. Mosolyogva aludtam el a szűkös kanapén. Álmaim főszereplője sajnos Olivér volt. Bár, ki más lenne?
A szél fújta össze-vissza a hajam. Nem tudom most merre tartok, de az a lényeg, most hol vagyok. Éppen a főutca betonját koptatom cipőm talpával, és a zene üvölt a fülembe. Most már nem kell attól félni, hogy esetleg meghallom Olivér hangját, mert letöröltem az összes dalt, amiben Ő van. Ugyanezt tettem a képekkel is, mind a szemetesben tanyázik. Megint kimentem a parkba és ugyanazon a hintán foglaltam helyet, mint tegnap. Ismét szívecskéket vakartam a földbe. Úgy látszik mániává vált. Éreztem, hogy megrezzen a telefonom, hát persze, ki lenne más, mint Olivér. Még véletlenül sem akartam felvenni, hiszen nem vagyok kíváncsi rá. Holnap elszakadok Budapesttől, lehet, sosem jövök már ide vissza és én most vagyok ilyen állapotban? Visszatettem a zsebembe a készüléket, és véstem tovább. Szerintem, ha egy kicsit is tovább folytatom ezt a remek tevékenységet, kilyukad a cipőm orra. Felálltam a hintáról és beültem a sarki kávézóba. Ott vettem egy kávét, és elfogyasztottam. Közben megint csak jártak az agytekervényeim. Olyan magányosnak érzem magam, nincs senkim. Ágica nem törődik velem, naphosszat a szerelmével van, anya messze van, apa még inkább, barátaim nincsenek, de ha így folytatom, nem is lesznek. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beférkőzni Ági családi fészkébe, csak, mert nem tudom fizetni a rezsit. Ma ezt nagyon át kell gondolnom, hisz holnapután már úton leszek. Nem tudom, mi lenne a helyes. Itt olyan egyedül vagyok, ott meg nem hiszem, hogy be tudnak majd fogadni, mivel csak angolul tudok (középfok). Erre azt hiszem, még alszok egyet. Mikor megittam az italomat, felálltam és kimentem az utcára. Nem tudom, mit csináljak, eddig olyan gyorsan elteltek a napok. Most is csak 9 óra van. Arra a döntésre jutottam, hogy hazamegyek és alszok – nincs más ötletem – a pihe-puha ágyamban, ömm… jut eszembe, a kanapén. Bementem az előszobába, levettem a cipőm, és leültem a nappaliban. Elővettem a laptopom, és a keresőbe a „tattoo” szót ütöttem be. Valamiért úgy érzem, egy tetkó erőt adna nekem. Igaz, ez csak tinta, ami a bőröd alá van szúrva, de nekem mégis sokat jelentene. Bezártam a keresőt és a facebookom nyitottam meg. Megint, sok-sok értesítés, és millió üzenet, amik között megtaláltam Ági küldeményét.
„Szia. Ma sem alszom otthon, ne haragudj. Na, mindegy, érezd jól magad és pihenj! Puszi” – ezt kaptam tőle. Csodás, még egy magányos este. Lecsuktam a laptopom tetejét és csendben ültem. Miért megy ilyen lassan az idő? Másnak is ilyen?
Ezt nagyon érdekes gondolatmenetet megint a telefonom zavarta meg. Meg sem néztem kinek hiányzom, a piros gombra nyomtam. Nem vagyok kíváncsi senkire. Akkor a magányomról én tehetek?
Igen, én küldtem el Olivért, én hibám miatt nincs itthon sosem Ági, és az én hibám az, hogy egyedül vagyok.
És ezek után kapom azt, hogy „neked nincsenek érzéseid”. Akkor ezek mik?
A napom hátralévő része unalmasan és egyhangúan telt. Az estém viszont jól sikeredett. Elfogyott a tusfürdőm, ezért újat kellett bontani és nagy örömömre, kakaóvajas volt. Szóval ettől is boldogabban feküdtem le aludni. A másik, pedig, hogy már csak egy napom van itt Pesten. Mosolyogva aludtam el a szűkös kanapén. Álmaim főszereplője sajnos Olivér volt. Bár, ki más lenne?
A mai reggelem már jóval boldogabban indult. Felálltam a már-már nyekergő kanapéról, és elmentem valami hordhatót keresni. Ma tényleg csak annyi volt a lényeg, hogy találjak valamit, mivel nem érdekel hogy nézek ki. Mi? Nem érdekel a külsőm? Jó vicc. Egy szöges rövidgatyót találtam, amihez egy csőtopot és egy farmerkabátot vettem. Hajam, megfésültem és felkötöttem. Még mindig sápadt, beteg arcom volt, ezért jött a tegnapi sminkem másolata. A tusom most nem a pólómra került, hanem egyenesen a topom belsejébe. Igen, jó megfogalmazás: „a mai reggelem már jóval boldogabban INDULT.” Ezt megint hogy csináltam? Kicsit dühös lettem, ezért úgy gondoltam, ma nem megyek sehová. Ebből kifolyólag, levettem a ruháimat, és átcseréltem őket. Egy bugyi volt rajtam meg egy póló. Sminkem – amennyire tudtam – lemostam, egyébként fekete lett az egész fejem. Végre kiszenvedtem magam a tükör elől, benéztem a hűtőbe. Még mindig nem találtam olyat, ami ínyemre való. Ma van második napja, hogy nem eszem. Leültem a kanapéra és elkezdtem a telefonomon játszani. Az összes létező játékot kipróbáltam, egyik sem kötött le. Hallom, hogy csöngettek, beengedtem az illetőt és a nyakába ugrottam.
- Végre! Ági, alig vagy itthon. – motyogtam neki.
- A szerelem megbolondít. – nézett rám mosolyogva.
- Ebben nagyon is igazad van. – sütöttem le a szemeimet, amiből egy könny folydogált lefelé.
- Amúgy mi történt veled? Olyan furán nézel ki, kinyúlott póló, lefolyt smink, sápadt arc. – meredt rám a barátnőm, aki éppen a cipőjét vette le a lábáról.
- Semmi, csak hiányzik a bulizás. – adtam egy hihető választ, ami részben igaz is volt.
- Elviszlek én bulizni, nyugi. Olyan dögös ruhát adok majd, hogy ahh! – gondolt bele Ágica a részletekbe.
- Köszi. – mondtam egyszerűen és visszaültem a kanapéra.
- Tényleg, Olivérrel mi van? – kérdezte azt, amitől féltem.
- Őszintén? – kérdeztem vissza, mire ő csak bólogatott. – Összekaptunk, csúnyán. – válaszoltam tömören.
- Óhh, te szegénykém. Ne törődj vele, minden jobb lesz, ígérem. – ölelt magához. Nem sokat segített mondatával, de ha ő így látja a dolgokat.
- Unatkozok, és mindig. Egyszerűen nem találom fel magam.
- Ki kellene békülnöd vele, tuti ez miatt van. Amúgy meg aludj. – adta a rendkívül értékes tippet.
- Nem megy, megbántott nagyon, de ezt a témát hagyjuk. Mennyi az idő? – tereltem a témát.
- 11:13, mindjárt dél. – adott nekem végre komoly választ.
- Akkor én szerintem lemegyek futni, amúgy is régen voltam. – álltam fel a kanapéról.
- Ettél már? – kérdezte tőlem, mire én csak a fejem ráztam, hogy nem. – Okos. Kell a szervezetnek az étel, különben elgyengülsz.
- Elég gyenge vagyok én. – mondtam, míg bementem a szobámba. Nem tudom miért, de szomorú lettem. Itt aludt, mellettem. – néztem az ágyra majdnem könnyes szemekkel. Felöltöztem kényelmes ruhába, ami annyiból állt, hogy felvettem egy csőtopot, rá egy pulcsit és egy rövidnadrág, meg a Nike cipőm. Kimentem a szobából, majd a házból is és lassan az utcán voltam. Először csak kocogtam, majd begyorsítottam, ezt pedig nem lett volna szabad. Az éreztem, el fogok ájulni. Gyorsan kerestem egy padot és leültem rá. Összeszedtem minden energiámat, folytattam a futást, amiből szép lassan sétálás lett. 1-2 óra múlva már fent voltam a lakásban. Elmentem lezuhanyozni, majd onnan be a szobámba. Leültem az ágy sarkába. Szemeim megteltek könnyekkel. Felálltam és a párnát, amin Ő aludt mindig, kezembe fogtam és magamhoz szorítottam. Szegény vánkos majd elázott a könnyeimtől, amik csak potyogtak megállás nélkül. Most érzem azt, hogy nem akarok innen elmenni. Itt akarok maradni a párnáimmal, az ágyammal, és a tusfürdőmmel együtt. Hiányozni fog a hinta alatti homok, amibe folyamatosan a szíveket véstem, hiányozni fog az utca, aminek betonját én koptattam egyenesre, hiányozni fog Budapest. Én idevalósi vagyok, itt élek. Fáj itt hagyni, más szóval új életet kezdeni.
Felálltam, s kimentem a nappaliba Ágihoz. Unatkoztunk mindketten, ezért azt a döntést hoztuk, hogy megnézünk egy filmet, úgy is ritkán lehet ilyenben részünk. A film nagyon hosszú volt, körülbelül 3 órás, de rettentően izgalmas volt. Mikor vége lett, az óra már 17:47-et mutatott, ami azt jelenti, lassan húzhatjuk a pizsit, mivel holnap korán kelünk. Elmentem zuhanyozni, és utána a kanapéra siettem. Megint Olival álmodtam. Muszáj?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése