- Olivér, meg kell tanulnod nélkülem élni. – néztem a padlót könnyes szemekkel. Láttam a Szőkeség arcán az aggodalmat, a félelmet. Nem tudom jó ötlet lenne-e elmondani. – Az a helyzet, hogy Ági kiköltözött külföldre a szüleihez, és mennem kell vele, mert egyedül nem tudom fizetni az albérletet.
- Muszáj? Nem hiszem el, szükségem van rád! Költözz hozzám! – mondta idegesen Oli, s megfogta a kezem. A könnyeim szaporodni kezdtek, a szívem erősen dobogni kezdett.
- Nem, neked sem tudnám fizetni.
- Nem kell, elég, ha mellettem vagy. – próbált győzködni, szemei neki is lassan könnybe lábadtak.
- Ez nem így megy, már meg van beszélve. – néztem kisírt szemmel.
- És mikor mész? Legalább azt mondd el, ha már nem lehetek veled!
- Három nap múlva. – sütöttem le a szemem. Nem akarok menni, miért nem mondtam, hogy hozzáköltözök? Mindegy, úgy is csak a terhére lennék.
- És mikor jössz haza? – meredt rám Olivér, aki szinte már remegett.
- Nem tudom, lehet soha. – mondtam, s közben a hideg futkosott rajtam. Soha… olyan nagy súlya van ennek a szónak, de lehet, igazat beszél.
- Nem, én nem bírom nélküled! – nézett rám őszinte, szomorú szemekkel. Ha belegondolok, én hogy fogom bírni? Elképzelni sem tudom. Reggel, a karjaiban, délben a kanapén, este az ágyban, és ezt mind-mind nélküle. Hiányozni fog minden porcikája, a szeme, az illata, a mosolya, az egész lénye. Ő. Már belegondolni is rossz, kibírhatatlannak tűnik. Miért szerettem meg ennyire? Miért van mindez? Mert Istennek oka volt rá. Úgy érzem, vele vagyok teljes, vele vagyok önmagam, és vele érzem jól magam. Annyira fáj.
- De igen, bírni fogod, legalább több időt tudsz fordítani a bandára. Erős vagy! – bíztattam, mintha nekem kőszívem lenne.
- Ilyenkor te mit érzel? Teljesen, mintha neked érzéseid sem lennének. – meredt rám dühösen. Karját levette rólam és arrébb lökte magát. Mondata teljesen összetört, lehet, hogy nem kellene mindig az erőset játszani.
- Mi az, hogy én mit érzek?! Mit képzelsz te magadról, Patocska Olivér? – kérdeztem vissza idegesen, és a kelleténél jóval hangosabban, illetve haragosabban. – Nekem nincsenek érzéseim? Akkor ez mi? – mutattam az arcomon végig gördülő könnycseppre. – Takarodj! Kifelé, most!
Olivér már nem szólt semmit, csak felállt az ágyról és becsapta maga után az ajtót. Egyedül maradtam a hófehér szobában, egy árva lélek nem volt itt, csak én ültem az ágyon könnyek közt, teljesen összetörve. Nekem nincsenek érzéseim? Miért? Egy robot vagyok, vagy mi? Most, ilyenkor nagyon utálom Olit, látni sem akarom. Ezek után költözzek hozzá? Képtelenség.
Hirtelen ajtónyikorgást hallottam és megláttam anyukámat, aki szomorú arccal jött felém. Leült az ágyam végébe és szótlanul ült ott. Ezt a rendkívül kínos csendet én megtörtem.
- Miért jöttél?
- Csak benéztem hozzád… - mondta anya lehajtott fejjel. Tudtam, hogy valami baja van, nem szokott ő ilyen lenni. Ő egy életvidám nő, tele célokkal, és mosollyal. Most az ellenkezőjét láttam benne, teljesen össze volt törve, a könnyei csak hullottak, pontosan, mint nekem.
- Mi a baj? Nem szoktál ilyen csöndes és kedvetlen lenni.
- Tudod Kicsim, én túlságosan szeretlek ahhoz, hogy bárki megbántson téged. – mondta még mindig orrát lógatva.
- Chh… engem ki bántott meg? – lepleztem az előbbi konfliktust Olivérrel. Anya felnézett, és kétségbeesetten mondta ki:
- Az, aki téged „örökké szeretni fog, és sosem bánt meg.” – gondolt ekkor Olivérre.
- Nem bántottál meg. – tettem úgy, mintha nem tudnám, miről van szó.
- Tudod te, kire gondolok. – rázta meg kicsit fejét, s ült tovább csendesen. Pár perc után felnézett, és témát váltott. – Biztos elmész Ágival?
- Biztos, nálad úgy sem férnék el.
- Megoldhatnánk.
- Mindegy, jó lesz nekem ott, szeretem Ágit, mindig elvagyunk. – mosolyogtam anyára.
- Én már nem szólok bele az életedbe, be kell látnom felnőttél és… - kezdte a csöpögős mondandóját.
- Anya, ne itt, kérlek! – állítottam le. Erre már csak bólintott egyet, felállt az ágyamról, adott egy puszit és magamra hagyott. Gondolataim főszereplője megint csak a Szöszi volt. Haragszom rá, mellette meg hiányzik is. Megint a sírás kerülgetett. Nem bírtam mit kezdeni magammal, így hát álomra hajtottam a fejem, mindenkinek ez lesz a legjobb. Álmaimban Olivér szerepelt. „Kiutaztunk külföldre, minden jól ment addig, amíg nem jött egy SMS-em. Olivér szakított. Teljesen összetörtem.” – idézem tömören az álmomat, amit remélek, hogy nem következik be. Sokszor az álmokban sajnos előre lehet látni a jövőt, ezt most nem akarom. Egyik pillanatban elegem van belőle, most meg újra hiányzik. Hihetetlen. Nem rég ébredtem fel, s az első ember, akit megláttam ismét anya volt.
- Olivér hol van? – kérdeztem rekedt, fáradt hanggal.
- Hagyd Őt, sehol. – mondta lekezelően. Kicsit aggódom érte, Ő itt volt és szorított értem, tőlem pedig ezt kapja. De belegondolva nem szabadna rosszul éreznem magam, hisz’ Ő bántott meg. Gondolatmenetemet az orvos szakította félbe, aki segített felkelni az ágyból, majd megvizsgált.
- Rendben van, akkor ma, jobban mondva most indulhat haza. Mindenképpen valaki figyeljen Önre! – mondta az orvos, közben én összepakoltam. Mikor mindenem meg volt, anyuval és a húgommal kiléptünk az ajtón. Az utcán lehajtott fejjel sétáltam a többiek mellett. Nem tudtam másra gondolni, csak Rá. Vajon hol van? Mit csinál? Mit érez? De miért érdekel ez engem? Ismét jött ezer kérdés, ami választ már nem kapott. Csendes volt az utca, pont, mint én. Ildiék hazakísértek. Megint nem lepődtem meg a látványon. Üres volt a ház, és sötét. Azt hiszem, ma ilyen napom van, áramszünet. A telefonommal világítottam az előszobában, ahol levettem a cipőm. Nem akartam egyedül a sötét lakásban maradni, ezért inkább az utcán leszek sötétben és egyedül. Mihelyt kiléptem az utcára elöntött a nyugalom. Azt éreztem kizártam a külvilágot, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, a zenét bekapcsoltam és csak az énekes meg én voltunk. Ez a dolog addig ment, ameddig meg nem hallottam Oli hangját. Rögtön könnybe lábadtak a szemeim. Kiszedtem a fülhallgatót a fülemből és inkább eltettem a telefonomat. A zene még ártalmas is lehet. Most már halálos csendben járkáltam az utcákban fel-alá. Csoda volt, hogy nem tévedtem el. Kimentem a parkba, ott leültem egy hintára. Közben a lábammal szíveket rajzoltam a homokba. Utána ezeket kitöröltem és újra belevéstem. Ez így ment egy ideig. Úgy éreztem nem vagyok biztonságban. Hirtelen lekapcsolódott minden lámpa és vaksötét volt. Egy hangot hallottam, mintha valami megmozdult volna. Olyasmi hangja volt, mint amikor egy fa vagy bokor koronáját megrázzák. Egy pillanatra megijedtem, de az csak a szél volt. Szerintem ideje lenne haza menni. Otthon biztonságosabb. Felálltam a már-már meleg hintáról és hazasiettem. Még mindig nem volt áram, így a telefonomat használtam világítás céljából. Levettem a cipőm, és a nappaliba mentem. Ledőltem a kanapéra és a vaksötétben feküdtem. Nemsokára csipogott a telefonom. Ági üzent:
„Szia Nyunyi! ^.^ Sajnálom, hogy nem lehettem ott veled a műtéten, de dolgom volt. Remélem minden rendben van. Ma sem alszom otthonL Csókoltatlak.♥”
Mikor bekapcsoltam a készülékem, a fény visszaverődött és mintha egy alakot láttam volna. Gyorsan lekapcsoltam a telefonom és nem mozdultam, a levegővételemet is tartalékra tettem. Nagyon félek. Vajon ki lehet az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése