- Nem engedlek! – szólt rekedt hanggal Olivér. Kezem megfogta és magához húzott. – Szeretlek.
- Olivér, én nem. – hajtottam fejem a mellkasára. Most már erős zokogásba kezdtem, levegőt alig kaptam. Felemeltem a fejem és a Szöszi arcán az összetörtséget láttam. Szemei megteltek könnyekkel, és elengedte azokat. – Engem vár az új élet, a múltam el kell engednem.
- Figyelj, én sajnálom, amiket mondtam, nem gondoltam komolyan őket. – súgta nekem. Nem tudom komolyan gondolta-e ezeket, de mégis annyira fáj. Döntenem kell.
- Én is sok mindent sajnálok, sok mindent megbántam az életemben, és tudod azt is, hogy ilyen közel kerültem hozzád. – vallottam be az igazad. Fejem lehajtottam és a cipőm orrát néztem.
- Én nem. – nyögte ki, s állam megemelte és megcsókolt. Ebben a csókban benne volt minden, az akarás, a fájdalom, a sietség, és a hazugság, mellette az őszinteség. A levegőhiány minket is szétválaszott.
- Mennem kell, mindjárt indul a gép. - mondtam neki, mire Ő megfogta a karom és visszahúzott.
- Elmehetsz, de azt tartsd észben, hogy lesz valaki, akinek hiányozni fogsz. Szeretlek. – szűrte ki fogai közül, ezt a számomra elgondolkodtató mondatot. Én már nem szóltam semmit csak hátat fordítottam Olivérnek és felszálltam a gépre. Ági már az egyik ülést foglalta. Leültem mellé és bámultam ki az ablakon. Megláttam Olivért, és a két – könnyektől szikrázó – szemét. Meg akartam állni, visszamenni hozzá és szorosan megölelni, de nem lettem volna rá képes.
- Lili, mi történt az előbb? – kíváncsiskodott a barátnőm.
- Semmi… - adtam a – már tőlem megszokott – választ.
- Neked semmi volt köztetek ezek után az a csók? Neked semmi az, hogy a sminked szét van kenődve a könnyektől? Neked semmi az, hogy nem tudsz boldog lenni? Ne hazudj nekem!
- Semmi. – ismételtem önmagam. Ági már nem szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon, akárcsak én. Egész úton csend volt, egyikünk sem szólalt meg. Az idő csak telt, gyorsan. Ez a 4 óra nekem csak öt percnek tűnt.
- Mindjárt ott vagyunk, néhány perc. – szólt Ági hirtelen a nagy csendben.
Tényleg, hamarosan ott voltunk. Nem a barátnőm szüleihez, hanem a szomszédba költözünk nagy örömömre. Legalább nem leszek a nyakukon. Beléptünk a házba, aminek később minden négyzetcentiét átnéztem. A lakás be volt rendezve, tiszta volt és ápolt. Gyorsan kipakoltunk mindent, majd Ági vacsorát készített (magának). Amíg ő tett-vett a konyhában, addig én leültem a kanapéra, bekapcsoltam a laptopom. A facebookom lecsekkoltam, nem történt semmi fontos. Látom, hogy skype-on hívásom érkezett. Ki más keresne, mint Olivér. Amikor elolvastam a nevét a kijelzőn, biztos voltam abban, hogy ezt a hívást nem szabad fogadnom. Elkezdtem remegni, az egeret sem biztosan fogtam. Ennek meglett a következménye. Véletlen felvettem. Kénytelen voltam vele beszélni.
- Mit akarsz? – mondtam, szinte kiabálva a mikrofonba.
- Hiányzol. – nézett lefelé.
- Olivér, észben tartottam, nyugodj meg és hagyj békén! – leheltem ki könnyeim között, amik csak áradni kezdtek.
- Nem szeretem, ha sírsz. Sajnálom, hogy megbántottalak, őszintén.
- Akkor miért adsz rá okot, hogy sírjak? Tudod, mennyire fáj? Remélem most te is úgy érzel, mint én.
- Hülye voltam, belátom.
- És ezen kívül mit tudsz mondani? – háborodtam fel.
- Azt, hogy szeretlek!
- Ebben igazad van, ezt én is tudom, de csak mondani. – nyögtem ki, s vettem egy mély levegőt. - Szerintem maradjunk „csak” barátok, nem megy semmi köztünk. Csak szenvedünk.
- Nem erőltethetem a dolgokat, akkor CSAK barátok. Kérlek, ha baj van, szólj!
- Aha, majd pont neked… - forgattam meg a szemeimet. – Én most megyek, elegem van a mai napból, csakúgy, mint belőled, úgyhogy leteszlek, szia. – szakítottam meg a vonalat, meg sem várva azt, hogy Oli elköszönjön. Lecsuktam a laptopom tetejét és zokogni kezdtem. Miért kellett eljutnunk idáig?
Felálltam a kanapéról és kimentem a konyhában sürgő-forgó barátnőmhöz.
- Na, mi a helyzet? – kérdezte jókedvűen.
- Semmi. – válaszoltam megint csak megszokottan.
- Na, idefigyelj! Most lett elegem! Meg kell beszélnetek Olivérrel és le kell rendeznetek a dolgokat, ez így nem mehet tovább. Teljesen össze vagy törve, rád sem lehet ismerni. – fordult felém idegesen Ági.
- Lerendeztük. Most már csak barátok. Eddig csak szenvedtünk, szóval én itt lezártam. Ő a múltam, elfelejthetem Őt. – mondtam magabiztosan, (vagyis annak tűnően).
- Az igen! Ilyen könnyen elengeded szegény srácot? – meredt rám furcsa arccal.
- Döntenem kellett. Megyek, átöltözöm pizsamába és lefekszek aludni.
- Jól van, rád fér. – ölelt magához és nyomott egy puszit a fejem tetejére. Elindultam az új szobámba és kinyitottam a bőröndöm.
- Szekeres Ágnes Nikoletta! – kiabáltam ki a szobaajtón ingerülten. – Most azonnal gyere ide!
- Mondd! – dőlt az ajtófélfának kuncogva a barátnőm.
- Egyetlenegy normális pizsamát nem raktál nekem. Szerinted majd fűzőkben fogok aludni?! – kiabáltam rá.
- Ez van, ha hisztizel. Máskor te rakod össze a ruháidat. – vont vállat, és folytatta tovább az előbbi tevékenységét.
Inkább maradtam abban a ruhában, amiben ma alapból voltam. Letusoltam, fogat mostam és indultam az ágyamba. Olivér még mindig nem hagy nyugodni, de miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése